A tenger dala (BEFEJEZETT)

23.rész

Vladimir pov.
Leültettek minket a váróban és elvitték Louist. Régi barátunk, Dr. Tess azonnal ide rohant mikor meghallotta, hogy mi vagyunk itt a picivel.
- Elnézést kérek a késés miatt, de akadt egy kis fenn akadás az egyik idős úrnál a másodikon! - mondta nagyot sóhajtva - Régóta vártak már?
- Három perce. - motyogtam dermedten.
- Rendben. - bólintott és a vizsgáló ajtajához lépett - Még pár perc türelmet kérek a vizsgálat miatt. De utána rögtön be is jöhetnek a kicsihez!
- Köszönjük! - mondta Igor.
- Mi baja a kisbabámnak? - kérdeztem szipogva. Szerelmem magához húzott és szorosan ölelt, míg én mellkasába bújva remegtem.
- Nem tudom. - vallotta be őszintén - De az a sejtésem, hogy csak megfázott. Nem lesz semmi baja, meglátod!
- Nagyon félek. - szipogtam. Fél óra telt el mikor végre kijött a doki.
- A kisfiúknak tüdőgyulladása van. - mondta.
- Nagyon súlyos?
- Szerencsére nem. - felelte az orvos - Időben észlelték a tüneteket és hamar be is hozták őt, így megtudjuk kezdeni a helyes kezelését!
- Hála istennek. - motyogtam. Most ezer kő esett le a szívemről. Követtem az orvost és bementem a kicsikémhez. Egy fehér ágyikóban feküdt és nyűgös hangokat adott ki. Mellé siettem és kezemet nyugtatólag hátára helyeztem.
- Nem volt mostanában víz közelében? - kérdezte dr. Tess - Valószínűnek tartom, hogy úgy kapta meg a betegséget, hogy hideg vízben volt.
- Ööö... Nemrég voltunk a strandon, de... Csak belegurult a vízbe és...
- Mr. Winter! Nézze, ha akartam volna szólni bárkinek is, hogy a férje nem ember, már rég megtettem volna.
- Te-tessék? - kérdeztük sokkosan, amire Louis is abba hagyta a nyögdécselést.
- Orvos vagyok, nem vak! - rántott vállat - Emellett tudok a vérképből is olvasni.
- Ah! - csaptam magam homlokon. - Úristen!
- Ne féljen, senkinek sem szóltam.
- Hálásan köszönjük! - sóhajtotta Igor és gyermekünket nézte - Mennyi idő amíg rendesen meggyógyul?
- Legalább egy hét. Egy kisbabánál kockázatos a tüdőgyulladás, de a kis Louis erős baba. - mosolygott és kiment. Megráztam a fejemet és kicsit rezignáltan leültem az egyik székbe. Louis újra szipogni kezdett és egy plüss zsiráfot ölelt közben, ami az ágyban volt.
- Minden renden. - tette kezét szerelmem vállamra
- Úgy megijedtem. - szipogtam magamhoz ölelve az aprócska fiunkat. Arcocskája még egy kicsit forró volt, így homlokon csókoltam.
- Te is hallottad. A mi fiúnk erős és hamar behoztuk őt! - fogta meg a kicsinek a kezét.
- Tudom. - dőltem a mellkasának. Annyira fáradt voltam a sok stressztől. Louis felpislogott ránk bogár szeneivel, amikből szintén áradt a fáradtság.
- Hagyjuk őt pihenni, rád is rád fér! - puszilt nyakamba, mire megborzongtam.
- Rendben, de szeretnék itt maradni vele. - mondtam mosolyogva miközben kivette a kezemből és letette a kisagyba.
- Ez csak természetes. - lépett hozzám és engem is karjaiba vett - Pont van itt egy ágy a szülők számára, így itt tudunk lenni mellette. - fektetett le, majd mellém dőlt ő is. Nem tudom meddig aludtunk, de azt tudom, hogy mikor kinyitottam a kezem. Dr. Tess és egy másik orvos halkan vitatkoztak.
- Nézze! A vérkép kimutatja! Ez a kicsi nem ember, ezt jelenteni kell! Had vegyek mintákat! - mondta a fiatalabb, de Dr. Tess a kicsink agya elé állt.
- Dr. Reese, maga csak a holttestemen át nyúlhat ehhez a kicsihez és ne nyúljon valamihez, ami nem az ön dolga! Továbbá, fogalmam sincs, hogy miről beszél.
- Már hogy ne tudná!
- Mi folyik itt? - kérdeztem ijedten és én is gyermekemhez siettem
- Mit akar maga a kisfiunktól? - állt előre Igor miközben én felvettem Louist.
- Tudom, hogy mik maguk, tudom, hogy mi a fiuk és be is bizonyítom! - kiabált a fiatal orvos mire a kicsikénk és a többi itt alvó baba is sírni kezdett.
- Nem csinál maga itt mást mint beteg kisbabákat zaklat! Tűnjön az osztályról és ezt jelentem a kórház igazgatójának!
- Ch. - nézett lenézően ránk, majd az ajtót becsapva kiment.
- Vakbarom! - mondta Dr. Tess és a többi picihez lépett - Nem hiába hagyta el a felesége.
- Köszönjük, hogy kiállt értünk, Dr. Tess. Az apám nagylelkű támogatója a kórháznak, magam fogom értesíteni erről. - mondtam és magamhoz öleltem a síró picit.
- Ugyan, ez az én hibám! - ringatott egy kis lányt - Én hagytam elől az egyik papírt amit nem kellett volna
- Sajnos a világ tele van ilyen ostoba emberekkel! Ez nem a maga hibája. - mondta Igor.
- Most viszont ha segítenének megnyugtatni az apróságokat nagyon hálás lennék.
- Persze. - mondta Igor és az egyik bölcsőhöz lépett, ahol a baba már nyújtózkodva bőgött - Semmi baj kicsi! Nyugalom!
Az apróság azonnal megnyugodott Igor nagy kezében.
- Elnézést, de mit csinál a kislányommal? - jött be egy fiatal lány. Döbbenten meredtünk rá. Alig tűnt 15-nek.
- Nyugodjon meg Linda, én kértem a segítségét. - nyugtatta meg Dr. Tess és átadta a babát a lánynak.
- Szia kincsem. - suttogta az apróságnak.
- Jó napot, Igor Winter vagyok, ők ott a férjem Vladimir és a fiam Louis. - mutatott ránk Igor.
- Linda Boss, ő pedig a kislányom Lucy.
- Bocsánat, ha illetlen vagyok, de ön hány éves is? - kérdezte mire adtam neki egy szúrós pillantást.
- Semmi baj. Tizenhat evés vagyok.
- Ohh... - lepődött meg szerelmem.
- Tudom, hogy fiatal vagyok, de így jött ki. - rántott vállat és arcon csókolta gyermekét, aki készségesen bújt anyja karjaiba.
- Nézzen ránk! Nem fogunk pont mi ítélkezni. - mosolyogtam a lányra és odasétáltam.
- Köszönöm.
- Gimi románc?
- Valami olyasmi. - sóhajtotta bólintva - A barátommal mát két éve vagyunk együtt és az egyik este egy partin becsiccsentve összehoztuk Lucyt.
- Oh, szegénykém.
- A legrosszabb az, hogy mivel megtartottam, a szüleink mindkettőnket kidobtak.
- Mi van a sráccal? - kérdeztem aggódva.
- Minden rendben van vele. Jelenleg dolgozik az egyik kifőzdében szakácsként.
- Van hova mennetek? - vette át Igor Louist, aki egyből apja nyakába bújt.
- Hát... Most egy kis apartmanban élünk. - mondta. Igor kérdően nézett rá.
- Elmehetnek veled megnézni azt az apartmant?
- Miért is...? - kérdezte halkan és még el is fordult tőlünk Lucyt ölelve.
- Csak kíváncsi vagyok. - felelte szerelmem. Linda végül beleegyezett, de csak akkor ha én is megyek. Louist a kórházban hagytuk addig. Kicsi fiúnk hüppögve, de nehezen hagyta hogy eljöjjünk. Szerencsére addigra el aludt.
- Itt éltek? - kérdeztem nagyokat pislogva. Egy régi, dohos kis lakás előtt álltunk. Még kitakarítva is romhalmaznak tűnt.
- Ezt tudjuk megfizetni.
- Ne ezt biztos, hogy nem! - mondtuk egyszerre Igorral - Van egy kisebb házunk, menjetek oda. Szép udvara is van és minden ami kell nektek és legfőképpen a picinek!
- Mi?! De hát, alig ismerem magukat és maguk is engem!
- Az unokaöcsénk is 17 evés volt mikor hármas ikrei született.
- De hát... - motyogta és csak pislogni tudott.
- Nyugi, tudjuk hogy fura de kérlek fogadjátok el! - tettem a kezemet a vállára.
- Hát... Ha megjön Joe akkor szólok neki.
- Miről szólsz nekem Linda? Kik ezek az emberek? - kérdezte az ajtóban álló kamasz.
- Szia, Vladimir Winter vagyok, ő pedig a férjem Igor. - mutatkoztam be, mire a srác szemöldöke égbe szökött.
- Szivatsz! Vladimir Winter? - kérdezte sokkolva.
- Elő nagyságban! - mosolyogtam rá.
- Az énekes? - pislogott - Azt hittem vissza vonultál!
- Vissza is. Amikor terhes lettem. Mellesleg a visszavonultam nem azt jelenti, hogy eltűntem. - mondtam nevetve.
- Ez igaz. - gondolkodott el Linda.
- Értem... - bólintott Joe - De ez még mindig nem magyarázza azt, hogy miért vannak itt.
- Felajánlottuk a barátnődnek, hogy lakjatok a kertvárosi házában, akit pár éve vettünk. - mondta Igor.
- Hogy... mi...? - kérdezte lefagyva - Ezt nem...
- Kérlek, engedjétek meg, hogy segítsünk nektek! - néztem felváltva rájuk.
- De... Miért?
- Nekünk sok minden van, másoknak semmi. Adni szeretnénk. - mondtam miközben Lindát néztem, aki Lucyt ringatta. Szerencsére hamar kiengedték a kislányukat, mert szegény kicsinek magasra szökött a láza, de azóta hála égnek lement neki. Joe Lindához lépett, aki tanácstalanul nézett fel rá.
- Édesapám mindig azt mondta nekem gyerek koromban: ,,Fiam, ha adnak fogadd el. De ha ütnek, akkor szaladj el." - mesélte Joe.
- Ennek nincs sok értelme, de... - kezdte el Igor, de oldalba böktem. Megráztam a fejemet, mikor rám nézett. Ezzel jelezve, hogy hagyja ennyiben.
- Szóval, elfogadjátok? - kérdeztem félénken, mire a fiatalok egymás szemébe néztek, majd összebólintottak.
- Nem is tudom mit mondjunk. Nagyon köszönjük, de semmiképp sem fogadjuk el ingyen! Felajánlhatjuk a szolgálatainkat? Én... Tudok takarítani, főzni és vigyázhatok a kicsikre is.
- Nem várunk el tőletek semmit viszonzásképpen! - ráztam a fejemet.
- Már egy jó ideje nem használjuk azt a házat, csak üresen áll. Louisra pedig a család többi tagja szokott vigyázni. - mesélte Igor.
- Én... Nem is tudom mit mondjak. - mondta Joe.
- Látom te is dalszerző vagy. - mondtam a falon levő kottákat látva.
- Inkább csak próbálkozok... - sóhajtotta - Ez inkább hobbi lett mostanra.
- Nem szeretnél ezzel foglalkozni? - kérdeztem mosolyogva - Történetesen ismerek valakit, aki tudna segíteni ebben neked!
- Tessék?
Előkaptam a telefonom és tárcsáztam.
- Halló?
- Szia Steve!
- Szia öcsi mondjad!
- A múltkor említetted, hogy szeretnétek felvenni egy dalszerzőt, még üres az állás?
- Vissza akarsz jönni?! - kérdezte szinte már ordítva.
- Sajnálom, de nem. Van egy fiatal srác, akit érdekelne a munka.
- Komolyan? De jó! Add meg neki a számomat és hívjon fel. - mondta izgatottan.
- Rendben, úgy lesz. Most rohanok, üdvözlöm Jesséket! - köszöntünk el.
- Átadom! - tette le.
- Na ez is kész! - mosolyogtam szerelmemre.
- Ez a csávó sosem akar nyugdíjba vonulni? - kérdezte.
- Az ő fajtája dolgozik, dolgozik, dolgozik, aztán egy szép nap meghal.
- Tudtam, hogy bolond a bátyád... - rázta a fejét.
- Ööö.... Asszem mi lemaradtunk... - motyogta Linda zavartan és még Lucyn is látszott, hogy nem érti a helyzetet. Smaragd zöld szemeivel ránk pislogott és száját eltátotta, mint egy hal.
- Tessék! - mondtam és átadtam neki a bátyám kártyáját. Lehetett látni a srác szemeim a döbbenetet, hogy majdnem kiestek neki.
- Oh my god... - pillogott nagyokat.
- Mi az? - kérdezte Linda.
- Steve... Winter... A világ egyik legnagyobb menedzsere a zeneiparban. - zihálta Joe. Linda pislogott párat, majd segített leülni párjának a székre.
- Nyugodj meg! - mondta neki a lány nyugtatólag.
- Mindjárt... Mindjárt... Most! - mondta és a légzése visszaállt a normálisba.
- Túl hirtelen jött? - kérdeztem kínosan nevetve és a tarkómat vakartam.
- Igen, eléggé. - motyogta Joe nevetve.
- Köszönjük. Szobrot kéne maguknak állítani! - mondta Linda hálásan.
- Azt inkább kihagynánk! - kuncogott Igor mosolyogva - Most inkább beszéljünk át még pár dolgot!
Hamarosan vissza kellett mennem Louishoz, így Igorra hagytam a dolgokat. A pici fiam már sokkal jobban volt. Legalábbis az etetés utáni hatalmas böfi erről árulkodott.
- Szerencsére lejjebb ment a láza és a köhögése is csillapodott. - lépett mellém dr. Tess.
- Ennek örülök! - mondtam boldogan és arcon csókoltam gyermekem.
- Falánk kis lurkó. Majdnem kicsapta a nővér kezéből a cumisüveget, hogy megkapja végre. - mesélte nevetve.
- Ez teljességgel nevetséges! - hallatszott pár saroknyival odébbról. Mind a ketten felismertük a hangot.
- Maradjanak itt. - utasított Dr. Tess. Óvóan öleltem magamhoz Louist, aki készségesen bújt nyakamba.
- Nem lesz baj! - suttogta Igor lágyan és adott nekünk egy-egy puszit.
- Pu! - hallatszott halkan a hangja a kicsinek. Az ordítozás egyre hangosabb lett, majd hirtelen az a fiatal doki rontott be. Igor elénk állt.
- Na, de jó! Itt vannak a mutáns gyerek szülei is! - mondta elborult arccal - Félre és ide a gyerekkel!
- Parancsol? - kérdezte Igor mérgesen.
- Nem hallotta, azt mondtam adja ide a gyereket! - mondta és már nekünk rontott volna, de Igor visszalökte.
- Még egy ilyen megmozdulás és kitekerem a nyakát! - morogta szerelmem és félszemmel ránk pillantott.
- Ne aljának a tudományos áttörés útjába! - kiabálta és Igorral verekedni kezdtek. Ijedten sikítottam egyet mire Louis sírni kezdett.
- Biztonságiak! - kiabálta dr. Tess, aki a fejét fogta. Biztos leütötte őt az az idióta. Lassan, de biztosan közelebb jött és valamit a másik doki lábába szúrt. Amitől ő megbénult, majd össze esett.
- Hála istennek! - sóhajtotta. Igor felsegítette a földről én pedig Louist nyugtatgattam.
- Köszönjük, doki.
- Bár mikor... - bólintott.
- Mit szúrt belé? - kérdeztem halkan.
- Csak egy kis nyugtatót és altató keveréket. Ettől holnap délutánig kiüti magát. - vizsgálta meg Louist - Maguknak semmi baja? - kérdezte.
- Semmi, hála istennek. - motyogtam kissé meg a sokk alatt voltam.
- A kicsi is jól van, csak szegényke eléggé megijedt. - mosolygott a picire a doki és arcára simított - A férjének meg lett egy szép monoklija...
- Elfér az... - motyogta Igot.
- Jézusom! - mondtam és odarohantam hozzá. A bal szeme teljesen lila volt.
- Jól vagyok! - mosolygott rám, mire Louis is nagy boci szemekkel nézett rá.
- Papu... - mondta hirtelen a kicsi.
- Louis... - szeppentem meg.
- Oh, valaki azt hiszem papát kiáltott. - mondta a doki majd elment a többi kicsihez.
- Gyere ide manó! - vette át Igor és arcon csókolgatta a nevető gyermekét - Ügyes vagy kicsi!
- Papu! - sikkantotta. Ma már haza vihettük. Dr. Tess biztonságosabbnak tartotta ha haza visszük.
- Anya! - rohant elénk Alex.
- Mi az, kisfiam?
- Nézd! - mutatott egy papírt mire tagra nyílt a szemem.
- Felvettek?! - kérdeztem boldogan.
- Igen! - mondta boldogan. A papíron az állt, hogy Alexet felvették a művészeti egyetemre, ahova mindig is járni szeretett volna. Csak éppen nem a szomszédban van ez az egyetem...
- Harry tudja? - kérdezte Igor.
- Igen, azóta nem szól hozzám. - mondta elszontyolodva.
- Ez érthető... - sóhajtottam fejemet rázva - A szerelme egy másik országba kapott ösztöndíjat és fél, hogy elveszít...
- Ez nem így van! - válaszolta.
- Kicsim, ha a szerelmünk távol kerül tőlünk megijedünk. Te is tudod, hogy London nem a másik utcában van.
- Tudom... - motyogta és átvette Louist - Szia tücsök! Jobban vagy már?
- Buao! - tapsikolt és hozzábújt.
- Dédelgesd egy kicsit, én megyek beszélek Harryvel. - mondtam és elindultam felfelé.
- Kincsem! - fogta meg a kezem Igor - Talán jobb lenne ha most én beszélnék vele.
- Biztos? - kérdeztem mire határozottan bólintott - Oké...

💄