akik a sötétben hallgatnak

00 - prológus

// Hetente lesz új rész!:) //

Réges-régen a Földön sötétség uralkodott. Nem volt felfele vagy lefele, közel vagy távol, minden egy alaktalan feketeség volt, ami végeérhetetlen lehetőségeket rejtett magába, kiszámíthatatlan veszélyekkel, amiknek a következményei ugyanolyan egyszerűséggel merültek el a mindenség sodrásában, mint ahogyan előbukkantak. Minden szürke volt, hideg és élettelen, egészen addig ameddig a sötétből ki nem vált a Fény, ami egyensúlyt hozott a végtelenben és új rendet húzott maga után - törést az időben: megszülettek a nappalok és az éjszakák.

Átriumban is az emberek életét a Fény és a Sötétség folytonos váltakozása szabta meg – a nappal mindenki szabad volt, arra mozgott amerre kedve tartotta, a fény melege biztonságot sugárzott, rávilágított a dolgok valós oldalára, elillantva minden kételyt maga után. Ám az éjszaka leple alatt minden megváltozott, az sötétségben előbújt a világ árnyékos oldala, ami napvilágban rejtve maradt.

Átrium északi tartományában, a hegyvidék csücskében meghúzódott egy aprócska falu – ahol az emberek élete még jobban ki volt szolgáltatva a folyamatos árnyékoknak, mert a sötétben előbújtak azok az árnyékoklakók, akiket a nappalok visszavonulásra késztettek. Az árnyéklakók szürkületkor érkeztek és egyetlen dolog tartotta vissza őket – a napfény. A falu lakói rettegésben éltek a sötéttől, a szürke, ácsingozó lényektől, akik az éj leple alatt érkeztek és a titkos félelmeiken és rettegéseiken élősködtek; kilopták a meleget a kunyhók kandallóiból, a fényt a szemekből, és csak őrületet és pusztulást hagytak maguk után. Azt mondják az árnyéklakók nem a testet, hanem a lelket fosztják ki – ürességet és pusztaságot hoznak, és kiszipolyozzák a lélek utolsó pulzáló lobbanását is.

Mindenki máshogy érkezett vissza a velük való találkozásokból: valaki beleőrült az emlékekbe – a hideg belopódzott a csontjaiba és folyamatosan kísértette a múlt, míg másokat a képzeletük bolondított meg – a jövőjük minden egyes mozzanatába beleképzelve az árnyékok lehetséges előbukkanását.

Nem tudni mikor vagy honnan, de egyik nap három nővér bukkant fel a Falu kapujában napnyugtakor vérvörös lángokkal izzó fáklyával a kezükben, ami aranynyalábként ragyogott a lemenő nap fényében, az ég kékes-lila felhői előtt. Felkínálták a fáklyát a falu lakóinak – mondva, hogy egy gyertyalángnyi meg fogja óvni őket a lidércektől, ha egész éjszaka táplálják a fényt és égve hagyják mécsest. Szavaikat eleinte hitetlenkedés fogadta – a gyertyalángtól izzó házakat elkerülték az éjszaka lakói, és a lidércek a nővérek érkezésével kiszorultak a Faluból. A három testvér a Falutól távol az erdő szélén egy magányos házikóban telepedett le, ahonnan minden este alkonyatkor a három nővér valamelyike elszállította az éleletadó tüzet az embereknek – ami az egyetlen oltalmat nyújtotta az árnyéklakóktól.

A falu lakói bőségesen megjutalmazták a három testvért a szolgálatukért – elárasztották őket minden jóval: friss kenyérrel, mézzel, mogyoróval – semmiért nem kellett aggódniuk. És sokáig békében is éltek; a fény megóvott mindenkit, ám ahogy az idő telt a lidércek éhsége egyre csak nagyobb lett – kitiltva a falu utcáiról – mindenre lecsaptak ami az erdő fáihoz közel keveredett, karmaikkal szétmarcangoltak bármit ami a karmuk közé csúszott. A Falu köré hatalmas falakat emeltek, hogy kirekesszenek minden ártalmas árnyékot, és a három nővért is a biztonságos falak között akarták tudni – ám a három testvér ellenállt: nem akarták elhagyni saját otthonukat.

Az ottlakók nem értették miért. Biztonságot és szeretet kínáltak, éveken át gondoskodtak róluk és ez a hála? A visszautasítás keserűséget szült és az emberek elkezdtek kételkedni. Ki is ez a három nővér? Honnan jöttek és miért segítenek nekünk? Mi lesz akkor, ha odébb állnak és ők Fény nélkül maradnak? Honnan is szerzik a fáklyán izzó tüzet? A falu bírója az emberek élére állt és eldöntötte, hogy ennek a kiszolgáltatott helyzetnek véget kell vetni és a lángot a nővérektől meg kell szerezni. Három harcost küldött az este érkező legkisebb nővér után, aki az aznapi lángot hozta, hogy visszafele kövessék és figyeljék meg honnan merítik a Fényt a testvérek.

Ám másnap reggel a három harcos nem tért vissza, s mikor a falu lakói nyomukba eredtek a nővérek kunyhója üres volt – hült helye maradt bármiféle életnek a kunyhó szürke falai között. Tűznek semmi nyoma nem volt. Ezt az estét hívjuk a Fényforduló napjának – minden évben bűnbánatot tanúsítunk felmenőink hibáiért, reménykedve a három nővér visszatérésében.

A Falu azóta is az akkor szerzett gyertyalángokból él, rettegve a lehetséges sötéttől. A Fal véd minket, ám vannak esték, amikor a lidércek áttörnek a köveken, az utcákon kóborólnak, hátha elkapnak valakit a félhomályban és belelophatják magukat az emberek legsötétebb rémálmaiba. Mindenki retteg és reménykedik a nővérek bocsánatában, de én érzem a levegőben a csontig hatoló hideget, ami lágyan suttog a halálról és a világ romlásáról – arról a Sötétről, ami a három testvér visszatérésétől függetlenül mindig is átlengte a Fény melegét, és semmilyen gyertyaláng sem fogja tudni kiűzni a falak közül.