Vállalhatatlan valóság

2. fejezet: Alkohol

– Szevasz, Tapmancs! – James Potter olyan elegánsan csapta be maga mögött az Aurorparancsnokság ajtaját, mintha legalább ő lett volna itt a főnök.

Kora reggel volt; túl korán ahhoz, hogy bárki itt legyen, akinek reggelre kellett volna jönnie dolgozni, és túl korán ahhoz is, hogy Sirius még csak most kezdje összepakolni a cókmókjait. Na, meg persze ahhoz is elég korán volt, hogy Jamesnek ilyen jó kedve legyen, főleg egy maratoni nap előtt.

– Végeztél? – kérdezte a hangjában pofátlan mértékű vidámsággal.

– Igen – morogta Sirius az orra alatt, és nagyon látszott rajta, hogy még ezt az egy szót is csak nagy nehezen préselte ki magából. Arról nem is beszélve, hogy James volt az egyetlen személy, akinek most nem akart a közelében tartózkodni.

– Este jössz? – kérdezte vidáman, miközben ledobta a táskáját egy székre.

– Hova? – A tény, hogy neki egy estét James Potter társaságában kell töltenie, cseppet sem hatott rá jótékony hatással, és ez nem csak szégyennel, hanem zavarral is eltöltötte. Ilyen még soha nem volt ugyanis.

– Hát a koncertre – húzta fel a srác értetlenül a szemöldökét, miközben lazán nekidőlt egy asztalnak. – Tudod, megbeszéltük. Már hónapokkal előre megbeszéltük, hogy ott leszünk. Te, Lily és én.

– Ja, persze – mímelte a várt reakciót, a felderült, de aztán önkénytelenül grimaszba fordult arcot Sirius. – Ott leszek.

– Nem értem, mi bajod van – ráncolta össze James a homlokát.

– Te, Lily és én – utánozta nagy sokára barátját, miközben bezipzárazta a táskáját, és láthatóan indulni készült.

Igazából az volt a célja, hogy elmeneküljön végre innen; túl fáradt volt már egy veszekedéshez, de ahhoz is, hogy cenzúrázza a gondolatait.

– Mi bajod van Lilyvel? – kérdezte James élesen, a karjait keresztbe fonva.

– Semmi – vont vállat Sirius. – Lilyvel semmi, veled van bajom.

– Velem? – Az egész irodában visszhangzott James meglepettsége.

– Felháborító, hogy még egy hangyányit sem vagy képes észrevenni másokat – rázta meg a fejét Sirius.

– Nem értem, miről beszélsz – moccant meg idegesen a srác, miközben lazán levert egy nagy kupac aktát az asztalról. Még a szeme sem rebbent erre.

– Pont erről van szó – bólogatott már az ajtóban állva Sirius. – Még észrevenni sem vagy hajlandó, ami az orrod előtt történik.

– Mit? – James utálta, ha nem ért valamit vagy nem tud valamiről, pedig most a legjobb barátjáról volt szó. Ellökte magát az asztaltól, és közelebb lépett Siriushoz.

– Hagyjuk a francba az egészet. – Már ki is fordult volna az ajtón, ha James nem indult volna utána.

– Ne, ne hagyjuk – kötötte az ebet a karóhoz. – Mondd el, hogy mi bajod van, ha már elkezdted.

Sirius láthatóan már nem akart megszólalni; el akart menni innen, hogy otthon, az egy szobás bérelt lakásában elalhasson, és elfelejthesse minden mérgét. Ám most már ott voltak a szavak a nyelve hegyén, és ő sosem a tapintatáról volt híres, szóval végül kibökte.

– Olyan pofátlanul nyomod az ember képébe azt, hogy boldog vagy, hogy hánynom kell tőled. – Jamest annyira sokkolták barátja szavai, hogy még megmozdulni is képtelen volt pár pillanatig. Tátogott, mintha átkot szórtak volna rá. – Erről van szó – erősítette meg az elmondottakat Sirius.