Vállalhatatlan valóság

1. fejezet: Varázslat

Ijedten ült, könyökét a térdére, arcát a tenyerébe fektette. Nézte az előtte magasodó ajtót, a fenyő keretet, a tejüvegen az arany feliratot: Aurorparancsnokság. Pislogott maga elé, mintha épp egy rossz álomból riadt volna fel; mert minden jel erre utalt. A szeme égett a fáradtságtól, érezte, a szemfestéke elmosódott, a lábai zsibbadtak, az agyában kuszaság keringett. Minden jel arra utalt, hogy ő most valahol az álom és az ébrenlét között lebeg, és mindjárt eljön az a pillanat, amikor végre meghallja az óra éktelen csörömpölését, felpattannak a szemhéjai, és elé tárul romos életének fizikai megnyilvánulása: a kupis albérleti szoba. De hiába várta ezt a megváltó pillanatot, hiába pislogott kábán, fáradtan, egyre zavarodottabban, nem történt semmi változás.

Odabentről, az ajtó túloldaláról furcsa hangokat hallott: az emberi beszéd és a papírsuhogás közé sistergő és robbanáshoz hasonló hangok vegyültek, néha pedig valami furcsa fény tűnt fel a tejüvegen, hogy aztán, mint a fényképezőgép vakuja, beleégjen elméjébe. Ha lett volna, kinek, biztosan megjegyezte volna, most pont úgy érzi magát, mint Joseph K., Kafka hőse; itt ül egy ismeretlen hivatal ismeretlen irodája előtt; nem tudja,miért van itt, mit tett, és, hogy mikor engedik el végre.

Mert az egyetlen tiszta gondolat, ami a fejében megfogalmazódott, az a menekülés volt. Nézte bambán a folyosót, amely, mintha a végtelenbe veszett volna, olyan hosszan húzódott; az ablakokra bámult, de ez csak fokozta a kétségbeesését. Azt tervelte ki ugyanis, hogy megkeresi annak a módját, miképp mászhat ki innen; de, ahogy kifelé pillantott, egészen megdöbbent. Odakint napsütés volt, és szép, skót lankákat látott, pedig meg mert volna esküdni rá, hogy mikor ide belépett, akkor még az esti, esős Londonban voltak.

Hirtelen felindulásból felpattant, és gyilkos indulattal meredt az ismeretlen intézmény ismeretlen hivatalának ajtajára. Úgy érezte, ha tovább is ülve kell tűrnie ezt a hosszú, véget nem érő, értelmetlen várakoztatást, beleőrül. Nem hagyhatta, hogy ez a hatalmas –, és a szemében egyre hatalmasabbá váló – fenyő ajtó az ismeretlen, homályos üvegével, és a giccses arany betűivel maga alá gyűrje. Ő ennél sokkal okosabb – sóhajtott –, ő ennél sokkal többet ér.

És, bár még azt sem tudja, mi történik körülötte, mintha ezek az emberek is valami más nyelven beszéltek volna hozzá, de nem fogja hagyni, hogy ezzel a látszólagos fölénnyel földbe tiporják.

Felemelte a fejét, és úgy nézte az arany betűket. Még egyszer elolvasta: Aurorparancsnokság. Előbb azt hitte, a homályos látása összekeverte szeme előtt a betűket, de most, kissé tisztábban sem tudta, milyen jelentést rejthet ez a szó.

A zaj odabent hirtelen élesebbé vált – mint mikor az ember a víz alól felbukva tisztán hallja a hangokat –, az ajtó pedig kinyílt. A lány ijedten hátrált két lépést, és szinte belezuhant abba a székbe, ahonnan az imént oly bátran pattant fel. Lesütötte a szemét.

Az a valaki, aki az imént kilépett, úgy tűnt, nem nagyon mozdult meg előbbi helyéről – ugyanúgy ott téblábolt az ajtóban, és a lány magán érezte a tekintetét. Ez zavarta; igazán feszélyezte, hogy valaki úgy bámulta őt, mint egy illetlen festményt. Arra gondolt, most ő is ugyanolyan meztelen lehet ezeknek az embereknek a szemében; látják rajta, nem idevaló, lenézik, végigpásztázhatják szakadt ruháját, kócos, barna haját és az elmosódott szemfestékét. Nem tehet ellene semmit, mert érzett valami fölényt; ezek az emberek minden gesztusukkal azt sugallták eddig felé, hogy többek nála. Nem akarta hát megadni még azt az előnyt is ennek az idegennek, hogy önként néz a szemébe.

Hosszú, végtelennek tűnő percek teltek el így; a zaj egyre hangosabb lett odabent, és a lány már éppen rávette magát, hogy óvatosan bepillantson az ajtón túlra, amikor az idegen, mintha csak meg akarna kegyelmezni a lánynak, nagy kilincskattanással becsukta azt. Visszaállt az előbbi homályos csend.