MÚZSA

HARMADIK FEJEZET

― Ezt a problémát sürgősen orvosolnunk kell ― hüledezik, szorgalmasan járatva ujjait a képernyőjén.

Lemaradással kamillázok; az előbb még hallgatagnak tűnő lány hirtelenjében egy közösségi pillangóként illegeti szárnyait.

― Figyelj, szerintem ez nem valami jó ötlet. Tudod, nem vagyok az a lány, aki mindenki lenni akar, vagy akivel mindenki lenni akar.

― A való életben talán nem, de ez nem jelenti azt, hogy a virtuális világ is így gondolná. A profilod egy olyan identitás, amivel megteremthetsz egy személyiséget, akivé válni akarsz; "Játszd el, amíg meg nem valósul" ― mutat rá. ― A világháló pont az olyan magukba forduló könyvmolyoknak lett kitalálva, mint amilyen te vagy.

― Az jó? ― reflektálok kérdő hangnemben. Nem tudom, hogy ezt sértésnek, vagy puszta megfigyelésen alapuló ténymegállapításnak szánta.

― Használd az agyad! Szükségem van néhány adatodra egy új profil regisztrálásához.

Informatív kérdések következnek, kvázi egy rögtönzött állásinterjún találom magam. Gépiesen válaszolok, a születési nevem helyett az íróit, valamint a privát helyett Ezra email címét diktálom be. A lány úgy kopogtatja körmeit a képernyőjén, mintha megcsípte volna egy radioaktív pók.

― Mosolyogj! ― szólít fel váratlanul.

― Mi? ― vonom össze szemöldökömet, de már villan is a vaku. Felém fordítja a telefont, hogy együtt nézzük meg az imént készült képet.

― Szerintem aranyos ― vélekedik hamiskásan.

Úgy festek, mint aki épp részegen öklendezik a vécé fölött és rájön, hogy nem hajtotta fel az ülőkét. Aha, kurvára aranyos.

― Csinálnál egy másikat, kérlek?

― Persze.

― Ribiké a férfi szív! ― zengi mosolygásra biztatva.

Néhányan kirekesztő becsmérléssel lövelik felénk pillantásukat a felkiáltásra. Én csak hitetlenkedve nevetek, ami életörömként köszön vissza a fotón.

― Tessék, ez már sokkal jobb lett! Jesschica néven vagyok fent, de már ment is a követés és bekapcsoltam a csengőt, hogy minden posztomról kaphass értesítést.

Á, szóval Jessicának hívják.... Legalábbis a virtuális világban.

― Köszi ― nyögöm ki letaglózva.

― Nem tesz semmit. Csak aztán el ne tűnj nekem, mielőtt elkezdődhetne a Twitter-karriered.

― Megpróbálom tartani veled a lépést ― bármennyire is kétlem, hogy ez lehetséges lenne.

― Szavadon foglak! ― kacsint és az ajtón beforduló professzor felé fordul.

Izzad a tenyerem, miközben hagyom leülepedni magamban az imént történteket. Ijesztő belegondolni, ugyanakkor üdítő is az érzés, hogy egy lehetséges barátságot alapoztam meg egy szimpla regisztrációval. Anya büszke lesz rám, amikor elmesélem neki ― utána persze megjegyzi, hogy tőle örököltem ezt, mert apám soha nem lenne képes barátságos lenni.

Nem tudom mi sülhet ki belőle, de az írói válságomnak pontosan egy ilyen vörös aurájú szőkeségre van szüksége, aki kirángat a laptop előtt görnyedésből az éjszaka sűrűjébe, hogy aztán szülessen belőle számos belsős poén, ami később ikonikus tweetekké fejlődik.

Vigyázz, Élet, mert kicseszetül jövök!

Ez a mondat sokkal magabiztosabban hangzott a fejemben, mint amikor megbotlok egy falevelek alatt rejlő kőben és kilyukasztom a harisnyámat az aszfalt keménységében. De ember tervez, Isten végez, ahogy azt mondani szokás. A kínosság pedig a középső nevem is lehetne, pláne a tegnapelőtti fülhallgatós incidenst követően, tehát egy kis esés, meg a kiszakadt harisnya meg sem kottyan nekem.