MÚZSA

ELSŐ FEJEZET

Most pont úgy néz rám, mint, amikor közölte, hogy a pultos állása mellett "egy szexi focista apuka és a pénznyelő cicababájának elkényeztetett porontyaira" fog vigyázni és bebizonyítja, hogy nem nevelhetetlenek, hiába váltották a kilincset a jobbnál jobb referenciával rendelkező bébiszitterek. Az első nap hajában rágóval, tenyérlenyomattal dekorált ruhában kúszott haza, "Ezek szörnyetegek", illetve "Annyi pénzből már igazán telhetett volna óvszerre is" mondatokat ismételve. Ennek ellenére még mindig nekik dolgozik, mert ha valamit Vaughan Carrera a fejébe vesz, akkor addig gázol át az embereken, ameddig csak kell, hogy teljesítse az elvárást, amit kitűzött magának. ― Nem véletlenül róla mintáztam a fiktív pompomcsapatom kapitányát a második könyvemben.

― Nem is zavarlak tovább ― kapaszkodom a kád szélébe, miközben felállok.

― Nem zavarsz. Mindig kell valami háttérzaj, miközben készülődöm.

Áucs.

― Főzök kávét. Kérsz te is? ― kérdezem lehajtott fejjel. Szememet szúrja egy könnycsepp, mert még nincs rajtam az Grace Knight-álarc, ami megvédhetne. A küszöbön várom a választ, de nem érkezik, ezért inkább a háttérzaj elhagyja a helyiséget. Nem szabadna elkomorodnom, mert Vaughan a nővérem szerepét tölti be, akim sosem volt, ezért pontosan tudom, hogy csak a másnaposság beszél belőle és nem állt szándékában megsérteni..., de attól még szarul esett.

A nappali felé csak fél szemmel pillantok a konyha felé csoszogván, mert Rhett ― a csapat irányítója ― bevett szokása a kanapén aludni... meztelenül. Megnyugszom, amikor nem látom a kétajtós szekrényt a kanapén terpeszkedni.

― Szép reggelt! ― rémít meg egy hang a hátam mögött. Szívemhez kapva fordulok meg, de rögtön meg is bánom, ahogy tekintetem óvatlanul a csupasz testre ragad.

― Jézusom, a fas... frászt hoztad rám ― dadogom a szememet szúró tájéktól zavarodottan.

― Nincs para, baba ― vonja meg a vállát lazán, mellizmát fel-le járatva. Most megfogalmazódna bennem a kérdés, hogy lehetne - e még ennél is rosszabb a helyzet, de ilyenkor általában a Sors egy újabb gáz szcenárióval pofoz fel, ezért bölcsen hallgatva a konyhapulthoz fordulok és bekapcsolom a vízforralót.

Iszom egy kávét és már itt sem vagyok! -― mantrázom magamban, a bögrémért nyújtózkodva. Nem érem el a negyedik polcot, hiába vagyok százhetvennyolc centi, ezért lábujjhegyen állva szerencsétlenkedem.

A fenébe már!

Érzem, hogy Rhett mögém lép, teste melegével betakarva a hátamat.

― Segítséget is lehet ám kérni ― nevet a fülembe. Egész testemben rezonál a kásás hang, de nem engedek teret a libabőrnek, ehelyett nagy lépéssel távolodom tőle. Rhett egy minimum két méteres szobor, feszülő izmokkal, selymes bőrrel, hófehér fogait villantó gödröcskés mosollyal, ami minden bugyit képes a padlóra varázsolni. Viszont mindent megdug, ami él és mozog ― nekrofil esetekről nem tudok.

― Kösz ― felelem szűkszavúan.

Türelmetlenül toporgok a lábammal, a kávéfőzőt fixírozva, ám még így is érzem magamon a tekintetét a perifériámon. Akármennyire is csábító ez a gyümölcs, minden falatában súlyozott esély van a klamédiára. Rhett valójában nem akar megdugni... Helyesbítek: nem engem akar megdugni, hanem csak egy vaginára vágyik, amit azonnal eldob, miután megkapta.

― Tegnap állat volt a buli.

― Ja ― biccentek, miközben tele töltöm a bögrémet a végre lefőtt kávéval. Épp csak addig engedem el a fülét, amíg visszahelyezem a vízforralót a talpára, de Rhett a lapát kezével meg is kaparintja a csészét. ― Hé! ― rivallok rá morcos tekintettel.