Világégés

– Ne tedd!

– Mit is? – Meglepetten nézek az italomról a velem szemben kényelmesen elhelyezkedő férfire. Vörös haja van, ami szokatlan errefelé.

Visszanézek az italomra, mert nehezemre esik tartani vele a szemkontaktust. A vörös haja – habár az emlékben csak egy felvillanó folt – felidéz valami régit, valami elfeledettet.

A poharat szorító ujjaim szinte ráfagynak a jeges üvegre, és visszacsusszanok a múltba. Fogkocogtató hideg volt, és az ujjaim az első percekben elgémberedtek, majd elfagytak. Meztelen talpam alatt nedves, fehér, porhanyós anyag roppant – nem jég, de valami hasonló.

Ez a részlet furcsa volt, mert a mélyhűtőkön kívül, a szabad ég alatt nem láttam még jeget. A világűrben persze gyakori volt, nap mint nap találkoztam vele. Az emlékben azonban űrruha nélkül lélegeztem. Anyaszült meztelenül.

A fehér rengeteg mindenfelé egyforma volt, és zavar, majdnem pánik ült rajtam. Céltalanul rohantam valahová a hideg kék ég alatt, majd egy erős kar elfogott.

– Mit tettél?! – hallottam fülem zúgásán keresztül, majd érthetetlen dolgokat mondott, de én csak menekülni akartam. A gyomromban éles fájdalmat éreztem, és már sokadjára kaptam oda, arra számítva, hogy vért látok. Ezúttal is csak a bőröm sima felületét értem.

Kitéptem magamat a vörös folt szorításából, és futottam. A porhanyós jég késekként szúrt a talpamba minden alkalommal, de én csak futottam. Csak el, el onnan.

Utolértek. Persze, hogy utolértek. Sosem voltam magas, sportos, vagy különösebben gyors.

Az életemért küzdöttem. Ellenfelemnek sem volt fegyvere, de az öklei mintha ólomból lettek volna, ahogy az arcomon, majd a bordáimon csattantak. Körülöttünk a fehérségbe piros foltok keveredtek, az ő vére éppúgy, mint az enyém. Ő tapasztalt volt és erős, én viszont elkeseredett voltam, és élni akartam.

– Mennyi időnk van még?

A velem szemben ülő, ismeretlen férfi közben rendelt magának valami lila, áttetsző italt. Elernyesztem az ujjaimat, amik görcsösen szorítják a poharat.

Felhajtom a tartalmát, ami egyszerű zost.

– Nem vagy beszédes kedvedben, Lester?

Nem kérdezem meg, honnan tudja a nevemet.

– Miről hadoválsz? – kérdem helyette, mert egyértelmű, hogy nem a zostom felhörpintéséről akar lebeszélni.

Talán a robbanószerekről beszél.

– A robbanószerekről.

Némán bólintok, mintha ez mindennapos lenne számomra. Fogalmam sincs, honnan tudhat róluk. Vagy, hogy mit akar elérni. Ha a biztonságiakhoz tartozik, már bevitt volna. Ha azt hiszi, valami hősies, titkos szervezethez csatlakozhat, akkor téved. Talán szimplán blöfföl.

Nem szívesen pókereznék vele, az alapján, ahogy rám néz éppen.

– És te ki lennél? – kerülöm ki a témát. – Ha autogramot akarsz, akkor kopj le!

A férfi erre elmosolyodik, mintha szórakoztatná a modorom. Ő lenne az első, ha így van.

Száztizennégy megrovásban részesültem az elmúlt évtizedekben, és főnök főnök után passzolt le engem. Az indoklásban persze mindig valami egyéb részlet is szerepelt. A robbanóanyagok nem optimális használata. Az alapanyagok pocsékolása. A műszak bejelentés és indoklás nélküli elhagyása. Illetéktelen behatolás lezárt területekre. A modorom és a gyakori főnökcsere azt biztosítják, hogy egy tudatlan idiótának tartanak, aki egyszerűen nem tudja, hol a helye. Senki sem gondolná, hogy az évek alatt ipari mennyiségű robbanóanyagot és nukleáris tölteteket helyeztem el szerte a kontinenseken, különböző helyeken szétszórt kikötőkben. Technikailag még lopásnak sem minősül, elvégre a cég telephelyein belül maradt minden. Én csak egyenletesen elszórtam őket, és egy szinkronizált indítót helyeztem rájuk.