Homokviharban - Genshin impact ff.

I.

A szél vadul cibálta a ruhájukat, a nap, bár óriás korongját a sűrűn kavargó homok eltakarta szemük elől, perzselte a bőrüket. A tüdejükből kiszorult a levegő, szinte úgy érezték megfulladnak a hőségben. Mindezt tetézte a pánik, ami akkor vesz erőt az emberen, ha menekülni kényszerül.
  A háborgó viharban két sötét pont közeledett Panjvahe maradványai felé. Két emberi alak, mindkettő fiatal nő. Nem Sumeruba valósiak, máskülönben nem tartottak volna ebbe az irányba.
  Kézenfogva, gyors tembóban haladtak, a fiatalabbik ereje azonban gyakran megfogyatkozott, ilyenkor kényszerűen lassítottak. Szegénynek idáig legfeljebb akkor kellett nagyobb távokat lefutnia, amikor késésben volt valahonnan, ez pedig nem gyakran fordult elő vele révén, olyan családba született, amelynek a pontosság igen fontos értékek közé tartozott.
  Az idősebbik lány nem sietette. Tudta, hogy társa tűrőképessége meglehetősen alacsony az övéhez képest, és hogy egészen addig míg a homokvihar védelmet biztosít a számukra, és kellőképpen elválasztja tőlük üldözőiket, nem szükséges a kelleténél jobban kétségbeesni. Olykor hátra-hátra nézett a biztonságkedvéért, s magában, mint egy kedves nővér elmosolyodott, amint látta társa igyekezetét, ahogy teljesen kifulladt tüdővel igyekszik lépést tartani. Néha segítenie is kellett, de nem bánta, van, aki nem arra születik, hogy homok buckákat másszon meg, örjöngő viharban. A felderítő nem is értette, miképp gondolta ezt Jean, aki pedig tényleg utitársa nővére volt, és mindenkinél jobban tudta, hogy húga eddigi élete során gyakorlatilag ki se tette a lábát Mondstadt városából, nemhogy mérföldeket tegyen meg azért, hogy átadjon valami fontos csomagot a sumeruiaknak.
  Ha most esélye lett volna találkozni vele, kétségkívül nekiáll veszekedni a parancsokával, már csak azért is, mert szerette hangoztatni, mikor igaza lett, vagy mikor sikerült bizonyítania valamit, habár a lelke mélyén erről a győzelemről örömmel lemondott volna, ha cserébe békés körülmények között térhet vissza Mondstadtba, a Favonius lovagok közé.
   Mert fiatal kora ellenére odatartozott, a Favoniuszhoz – körülbelül egy hónap maradt hátra huszadik életévéig, a tejföl még ott csillogott a szája szélén –, s már a katonákhoz méltó egyenességgel és büszkeséggel járt. Barna haja és egészséges testalkata volt, vörös kabátot viselt, kapucniját a fejére hajtotta. A kabátka vállára Favonius vállapokat varrtak, egy mára nagyon megritkult egység vállapjait. Szemére egy legalább hat centi vastag lencséjű szemüveget csúsztatott, ez védte meg, attól hogy szél belefújja a homokot, és ha mást nem, adott némi esélyt a tájékozódásra. Se normális látási viszonyok, se térkép, de legalább nem vakult meg. Nem mintha ilyen helyzetben ezzel sokra ment volna.
,,Homok. - rázkódott meg utálattal telve, mikor egy pillanatra kénytelenek voltak lassítani - Hogy utáltam mindig, már gyerekként is! Azért most annyi a mentségére írható, hogy szépen eltünteti a nyomainkat.”
   A fiatalabbik kezének szorítása hirtelen gyengülni kezdett, majd teljesen elengedte az övét. A barna hajú megállt, és azonnal visszafordult. Társnője összecsuklott a szomjúságtól. Szerencséjükre ez a megoldható porblémák közé tartozott. Néhány pillanattal megbotlása után a szőke oldalán lévő kék kő felragyogott, majd ujjai körül kövér vízcseppek jelentek meg, amiket megivott – nem kevés homokkal együtt.
  A felderítő már megszokta, hogy a lány tőle sosem kér vizet, holott az oldaltáskájában ott lapult a kulacsa, és nem egyszer fel is ajánlotta neki, persze a kis bakfis visszautasította. A felderítő ilyenkor gondolatban megvonta a vállát, nem az ő dolga volt, ha társnője mindenáron sarat is akart inni, hát rajta ne múljon.
  Elhúzta szája elöl a rácsavart masniját, és megpróbálta túlkiabálni a tomboló szél zúgását:
  - Figyelj, Barbara!
A másik éppen undorodva köpte ki azt az adag sarat, amit sikerült nem lenyelnie, alig bírt válaszolni:
  - I... khghll... ligen?
  - Tudom nehéz ebben az időben, de muszáj még egy kicsit kitartanod! A homokvihar elrejt minket, amíg tart nem akadnak a nyomunkra! Addig kéne valami búvóhelyet találnunk, arrafelé pedig van valami sötét feketeség! Próbáljuk meg elérni! Ha nem megy, jelezz, viszlek én!
  - Re... hkghll.. pfüj! - felköhögte a maradékot is - Az istenekre már! Rendben, ne aggódj. Igyekszem összegyűjteni az erőm! - kiabált remegve Barbara, felállt és újból megfogta a másik lány kezét.
  Megindultak, ezúttal gyorsabb tempóban. A szőke beleadott mindent, ami csak megmaradt energiájából kitelt. Lassan egy napja mentek,  iszonyatosan kifáradt, de nem akarta, hogy ölbe kelljen cipelni. Szégyenletes lenne a tény, még ha nem is látja senki, miszerint ő Barbara olyan gyenge, hogy ölben kell vinni, mint a kisgyereket. A felderítőtől pláne nem fogadná el ezt, mert bár az utóbbi időben megkedvelte kissé vidám személyisége miatt, képességei terén nem tartotta sokra. Barbarának pedig volt önbecsülése, kicsit nagyobb is, mint amekkorát megengedhetett volna magának, így méltóságon alulinak tartotta, hogy Amber vigye őt.
  Az időjárás nem akart csillapodni, inkább mégjobban rákezdett. A szél olyan erős lett, ami versenyben még az archonját is megszégyeníti. Úgy játszadozott a homokkal, hogy az, mint egy dühös állat, vadul csapkodott és pörgött, mindennek nekiment, amit csak talált ezen a kopár vidéken. Gyors és hangos sistergések követték egymást, ahogy a milliónyi apró szemcse végig surolta a grandiózus köveket, s közben jött az a borzalmas süvöltés, ami kiszenvedő kísértet hangjaként visszhangzott az egész Hadramaveth sivatagban. Az ember beleborzongott, ha hallotta.
  A messzi távolban, egy sziklamélyedésben, ugyanezen homok vihar miatt tíz ember vesztegelt, hét férfi, és három nők. Valamennyien komor tekintetű, hidegvérű fejvadász, Sumeru legaljának krémjéből. Testüket tetőtől talpig mindenféle megsárgult ruhanemüvel takarták be, s ezt az öltözetet nagyon ritkán vedlették le. Hétköznapi ember számára rettegettek voltak, olyanok, mint a fantomok; semmi nem látszott belőlük, a hangjuk nem ütött meg hangosabb szintet a suttogásnál, s úgy közlekedtek akár az árnyékok.
  Egy napja üldözték a két lányt, nem tartozott rájuk miért, persze nem is érdekelte őket. A lényeg mindössze annyi, hogy elvégezzék a munkát, megkapják pénzt, azt viszont látásra. A többi a megbízó dolga, ebben a szakmában a túlzott kíváncsiskodásnak amúgy sincs soha jó vége, általában egy-két ujj, nyelv vagy –  az eset súlyosságától függően – maga a nyak bánja.
   Waying, a vezető grimaszolt, majd belevágta az oldalán csüngő törött távcsövét a homokba. Átkozott minden létező istent és jelenséget, ami csak létezett, ezért a fertelmes viharért. Ha nem támad fel a szél, már rég nyakon csípték volna a lányokat, az övék lenne a jutalom, és önfeledten iszogathatna Sumeru egyik félreeső bárpultja mögött. A megbízó ráadásul nem tűnt türelmesnek, vagy legalábbis abból, ahogy a közvetítője beszélt, amilyen állapotban volt első egyben egyetlen találkozásukkor, az ember nem nézett ki túl sok jót.
  De akárhogy is, Waying nem szívesen akarta eljátszani a rendelkezésükre álló időt, már csak azért sem, mert minél hamarabb végezni akart a feladattal. Összesen két hetet kaptak rá, hogy előkerítsék a mondstadtiakat, aztán elvigyék a megbeszélt helyre. A fejvadász már az első nap el akarta intézni. Hát, nem sikerült.
  Elhúzta a száját. Első hallásra pedig igazából könnyűnek tűnt: két átutazó fiatal mondstadti lányt kell elkapni, akik Sumeru városban töltik az elkövetkezendő napokat. Pofon egyszerűnek hangzott, csak aztán kiderült, hogy az egyik lány éppenséggel a Favonius Lovagrend tagja, és bár fiatal, vissza tud ütni, sőt gyors és esze is van. Nem nagy előny, de nem számoltak vele, és mire Waying meg a bandája utolérte őket, társával együtt belevetette magát a Hadramaveth sivatagba; valószínűleg ő is érezte, hogy hamarosan megindul a szél.
   Waying kizökkent a gondolataiból, egyszerre azt érezte, hogy valaki megközelíti. Pontosabban valakik: Youyi és Emenqua.
  Youyi Waying kilenc évvel fiatalabb húga volt, egy szőkésbarna hajú lány. Először nyolc éves korában fogott fegyvert élő emberre, s azóta is nagyban űzte a fejvadász mesterséget. Az istenek karcsú, és mozgékony testalkattal áldották meg, villogó szeme lesbenálló karvalyra emlékeztetett, szavai kegyelmet nem ismerő méregre. Tudott persze kedvesen beszélni, de csak akkor és azzal, amikor és akivel akart. Ha harcra került sor, szeretett gyorsan végezni ellenfeleivel, egy idő után vagy megunta, vagy félni kezdett, egyiket sem szerette.
  Emenqua huszonöt éves férfiú volt, igazi maximalista, bár ezt eddig csak a környezete ismerte fel. Sumeruinak tartotta magát, de igazság szerint Inazumából származott, csak éppen kedves szülei eladták két hordó jó borért. Nem sokkal utána lefoglalták, és a szülők börtönben végezték, mert, mint kiderült, a hordók lopottak voltak, méghozzá nem is akárhonnan lopták őket, hanem Mondstadtból.
  Emenqua másfél éves elmúlt ekkor, az orgazda, akihez került viszonylag jól bánt vele, hat éves koráig, onnantól kezdve a fiúnak kőkeményen dolgoznia kellett. Nem is maradt sokáig, az első adandó alkalommal meglépett a cimboráival aztán, ahogy telt az idő, végül eljutott idáig.
  Waying a háta mögé utasította a barna káosz látványát, s elnyomott egy félig értetlen, félig gúnyos mosolyt.
No, lám – gondolta – Mit akarhatnak ezek ketten? 
   A lány észjárását ismerte jól, mindenbizonnyal ugyanazon rágódott, mint ő, de hogy kerül ide Emenqua? Egyrészt nem igazán volt olyasmi, amit kérdezhetne, vagy kérhetne tőle, ő az a típus, akinek mindegy, csak sodródik az árral, másrészt Youyi és ő közismerten gyűlölték egymást, még most is méteres távolságot tartottak.
   Waying egy fejbiccentéssel, amit a húgához intézett, jelezte, hogy beszélhetnek.
- Akár hetekig is eltarthat. - mondta Youyi - Előbb-utóbb muszáj lesz elindulnunk.
- Nocsak, félted a bőrödet? - kérdezte Waying élcelődve  - Nem kell aggódnod, ha le is telik a két hét, a megbízó nem fog homokviharban útnak indítani egy kivégzőosztagot.
A lány keresztbefonta a karját, és ingerülten nézett a bátyjára. Utálta, mikor ezt csinálta.
- De nem fog letelni, igaz?
- Nem. Magam is bosszankodom a tétlenségen, és szeretnék túllenni az ügyön, de ha nem csalódom, legkésőbb holnapután a szél elvonul, mi pedig itthagyhatjuk ezt a sziklát, és megkereshetjük a mondstadtiakat.
- És az eremite-tok?
-  A nagykutyák nem merészkednek elő ilyenkor, pár zöldfülű zsoldos pedig nem feladat, így ha találkozunk is eggyel, azt megöljük.
- Az jó lesz! - vigyorgott Emenqua - Amennyit adnak azokér' a mondstadtiakért, simán megéri egy kis szórakozás.
- Inkább maradj csöndben! - morogta rá Youyi dühösen, s a keze figyelmeztetőleg a tőréhez siklott.
  Emenqua észrevette a mozdulatot, és ő is begurult.
- Mos' mi bajod van?! Nem mondtam neked semmi olyat!
- Szeretnéd, ha....
- Veszekedést befejezni! - dörrent rájuk Waying, akinek éppen elégszer kellett hallgatnia kettejük értelmetlen civódásait - Ha megint nem bírtok veszteg lenni egymás mellett, mehettek kifele a viharba egy órára! Majd meglátjuk van-e kedvetek utána egymásnak ugrani! Nem tűröm többet, főleg nem egy munka közepén, a veszekedést! Te velem jössz!  - megragadta Youyit és visszaindult a többiekhez.
  Emenqua hátrább szökkent. Mikor Waying már kellően messze volt tőle, belerúgott egy kóbor kőbe, sértődötten nézett a testvérek után. És még csak el sem mondhatta, amit akart!