when nightmares come true

Xiao nem szokott álmodni. Talán még akkor voltak álmai, mielőtt vér tapadt volna a kezéhez. Viszont azóta, hogy élete mások életek kioltásáról szólt, éjszakánként csak a végtelen semmi várta. Ahogy lehunyta a szemét, nyomasztó sötétség ölelte körbe, és erőszakos hangok kísértették: áldozatai utolsó szitokszavai, átkai, halálhörgései, nyögései, sikolyai... Ezek kezdetben annyira megviselték a fiatal yakshát, hogy inkább nem is aludt, egyszerűen addig hajtotta magát, míg össze nem esett. Az évszázadok során viszont megtanult együtt élni a Hangokkal, elfogadta a tényt, hogy éjszakánként mások ellopott álmaival kell pihennie.

"A yakshák, a pusztítás teremtményei nem álmodnak." - magyarázta egyszer Aethernek, mikor az rákérdezett, mikről szokott álmodni éjszakánként. A szőke fiút ez szemmel láthatóan elszomorította akkor, és hirtelen nem is tudott rá mit mondani, ezért igyekezett kevésbé fájdalmasnak beállítani a helyzetet, mint amilyennek hangozhatott.

Ám amióta leereszkedett a Chasm legveszélyesebb mélységeibe fivére, Bosacius után kutatva, minden megváltozott. Nem rögtön, de idővel.

Eleinte csak a Hangok lettek erőszakosabbak. Pár héttel később furcsa, tompa zúgást hallott éjszakánként, amire fel-felriadt, ám ébredés után minden rögtön kitisztult. Nem értette, mi történik vele, és hosszú idő után először szívesen beszélt volna erről valakivel, de mestere, Zhongli Inazumába utazott, Aethert pedig nem akarta megijeszteni. Tudta, hogy az ifjú kalandor rögtön aggódni kezdene, nyomozásba fogna, és félt, hogy olyat cselekedne a kedvéért, amivel veszélybe sodorná magát és Paimont. Így hát hallgatott és véget nem érő harcba indult, amiben napközben Liyuet védte, éjszakánként pedig saját elméjét.

Mikor már azt hitte, megszokta az új hangokat is, minden megszűnt, mintha egy karddal vágták volna el. Helyette ott állt ismét a Chasm szívében, ám ezúttal nem Aetherék társaságában, hanem a többi yakshával. A családjával. Xiao pulzusa felgyorsult, és alig akart hinni a szemének. Csak az járt a fejében, hogy képtelenség, amit lát, mikor Bosacius egy sugárzó mosollyal ölelésre tárta a karjait. "Alatus, csatlakozz hozzánk!" A fiú félve, de közelebb lépett a hatalmas alakhoz, ám mielőtt odaért volna a csapathoz, sötét köd ereszkedett közéjük. Rögtön lándzsájához kapott és harcra készen pillantott körbe ellenség után kutatva, de egy kísértetiesen ismerős sikoly félbeszakította. Tekintetével újra a többi yakshát kereste, de mikor meglátta őket, azt kívánta, bár ne tette volna.
Mind a négyük arca eltorzult a fájdalomtól, tekintetük izzott, ripityára törött maszkjuk szilánkjain tapostak. Xiao pontosan tudta, hogy testvérei haláltusáját látja újra, ám most hiába hunyta le a szemét és fordította el a fejét, mindenhol őket látta és minden irányból az ő hangjukat hallotta.

Bonanus és Menogias utolsó vérig tartó harcát, Indarias lángra lobbanó testét, amiből csak hamvak maradtak, Bosacius magányos őrjöngését és lassú, fájdalmas elmúlását...

És látta, hallotta köztük saját magát.

Üvöltött a mellkasát szétszakító fájdalomtól, az elméjét teljesen kitöltő pusztítás iránti vágytól, a teljes önkontroll elvesztésétől.

A ténytől, hogy arra a névre se emlékszik, amit a mestere adott neki.

Térdre rogyva nézte a tükörképét, amit a sötétség emésztett.

Tudta, hogy ha nem állítják meg, ez a benne lakozó több évezredes sötétség Liyue vesztét is okozhatja.

Levegő után kapkodva ébredt Wangshu Innben. Percekig csak bámult maga elé a sötétben, görcsösen ölelte a mellkasát, próbált mélyeket lélegezni és nem foglalkozni az arcán csorgó könnycseppekkel. "Csak egy rémálom" - próbálta nyugtatni magát, de ekkor eszébe jutott, amit még ő mondott korábban Aethernek. "A yakshák nem álmodnak." Azt kívánta, bár mellette lenne a fiú, hogy a közelsége békességet hozzon zaklatott lelkének, de utána szinte rögtön el is temette ezt az önző vágyat magában.