Az Áruló | Felix ff

Prológus

[Time skip*]

-Na?! Mire vársz Bev?! Vagy az öcséd vagy a szerelmed?!- mondta, mind a fülembe suttogva és kezembe adott egy pisztolyt.

-N..nem, e-erre nem vagyok képes- csuklott el a hangom, és a könyjeim is utat törtek.

-Kimberly, drágám. Tudom nem vagy képes rá, de a család mindig az első, tanítottunk lőni, nagyon jól megy neked.- én csak sírva reszkető kezekkel, nemet bólogattam- szívem, baj lesz belőle, ha így reszket a kezed.- fújt ki egy adag levegőt, majd ismét rám nézett könnyes szemekkel- Kérlek bogaram. Ölj meg. Tudom nehéz neked, mert megígértem elveszlek feleségül, de jön majd más. Most az öcsédre koncertálj.

-Bev- erre csak hümmögtem, tudtára adva, hogy figyelek- ha nem tudod megölni az előtted lévőt csak szólj, lelövőm én helyetted is. Vagy, pedig.. Az öcséd bájna- itt fegyvert fogott a kistesómra, aki le volt kötözve.

-Te szemét- szisszegtem fogaim közt, majd átadva fegyverem neki, siettem szerelmemhez.

-Kimberly. Babám. Eldobod az öcséd életét, azért, hogy én éljek?! - itt megráztam a fejem, és egy utolsó csókot adtam szerelmem dús puha ajkaira.

Feláltam, majd vissza mentem. Ekkor fogtam a pisztolyt, amit vissza vettem és a szerelmemre szögeztem. A szerelmem egy bíztató mosolyt küldött felém, majd puff. Elsült a fegyver. De nem az én pisztolyom volt az.

-Nem akarom végül is, hogy vér tapadjdom a kezeidhez.- csak bólíntottam még mindig lesokkolva.- Nos akkor... Üdv a Maffiánál, Beverly.

***
Napjainkban.

-Kimberly!- kiáltott fel anya.

-Tessék??

-Gyere reggelizni! Siess! Le fogod késni a gépet hanem!

-Már ennyi az idő?!

-Igen, lassan 10 óra lesz, és a repülőgép is 11kor indul.

-Sietek!- ezzel elvettem az ágyamról az utolsó dolgokat, mik elkelnek, könyveket, naplóm, stb.

Leérve a konyhába, apa az asztalnáln ülve kávézott és cigizett. Tesóm a böröndön ülve várt.

-Jake! Ne ülj rá a nővéred böröndjére, még a végén valamit tönkre teszel!

-Bocsi anyu. De nem akarom, hogy Bev itt hagyjon! Ki oldja meg a matek háziaim?!- siránkozott a 15 éves kisöccsém.

-Apus.. Mit olvasol?- kérdeztem apukám, aki idő közben elkezdett telefonozni is.

-Csak.. Megnéztem az időjárást- probálta, rejtegetni, de még megláttam, hogy ellenőrizte apukám, hogy azon az útvonalon, amelyiken az én gépem megy, milyen időjárás lesz.

-Igen apu. Na de ott az idő indulnom kell.

-Biztos ezt akarod?!- kérdezte apukám.

-Igen, félig koreai vagyok, és nagyon szeretném ott is kiprobálni magam. 20 éves vagyok, tudok magamon gondoskodni.

-Értelek. De egyre megkérlek. Ha elbuksz, nincs vissza út.- mondta apukám, teljesen komoran.

-Tudom apa- és egyett a fejemmel is bólíntottam.

-Nem fogsz hiányozni, csak tudd.- mondta Jake, játszva a sértettet- de azért néha írj mi van veled.

-Jajj te. Nem fogok hiányozni, de attól keresselek. Foglak ne aggódj és ha időm engedi a matekba is segítek.

-Te vagy a legjobb- ölelt meg, tesóm, ami azért elég ritka.

-Na de most én jövök a búcsúzkodásba- ált elém anya.

-Akkor mi most kimegyünk kicsit a kertbe beszélgetni.

Édesanyámmal, mindig furák a beszélgetéseink. Folyton úgy kezelt mintha már felnőtt lennék, ezért mindig komoly témákról beszélgettünk.

-Lányom- szólalt meg, ezzel a nyomult csendet megzavarva- tudod, hogy apád nem úgy értette, mint ahogy az neked lejött. Apád és én is meg mondtuk, hogy ha elbuksz, maradj koreába, haza akármikor jöhetsz, de ebben a lakásban már nem lakhatsz. Tudom furcsa ez neked, de az életed új szintre lép. Nem akarom a rossz anya szerepet felvenni, de te is tudod, nálunk a családba nem megengedett a bukás. Kérlek ne haragudj, hogy ilyen maximalista szüleid vannak- mondta anyukám, és felém fordult.

-Igaz, régebben sose értettem minek kell maximalisták legyetek, de ahogy megérett az eszem megértettem. És tudom. Hozzá szoktam, bukás nálunk szóba se jóhet. Ezért anélkül, hogy mondanátok, tudom hogy lakni, haza már úgyse jöhetnék.

-Ne haragudj, tényleg ránk.

-Nem haragszok anyu. Igaz fájnak ezek a szavak pont tőletek, de megszoktam.- anyu egy keserveset pillantott, majd vissza mentünk házba.

Van 10 percem indulásig. Felmentem az emeletre, még egyszer utaljára a házat végig nézni. Bementem a szobámba, onnan ki a kis erkéjemre. Végig néztem a környéket, majd vissza mentem. Végig futtattam szemeim a kis könyv gyüjteményemen, majd a poros szobámat. Lementem a nappaliba és elbúcsúztam Donnától, a kis cicánktól. Ilyen messze még sose voltam a családomtól és ennyi ideig. Eddig életem során kétszer voltam ki koreába. Egyszer a nagyszüleimhez mikor éltek egy hónapra, majd két évre rá mikor volt a temetésük, és akkor két hétig voltunk kint. Ütött az óra. 10:40 perc, és innen 10 perc kocsival a reptérig. Szóltam a szüleimnek majd elindultunk. Azt a 10 perc kocsikázást, beszélgetéssel töltöttük el. Most kivételesen mint egy átlagos normális család, úgy beszélgettünk. Nem mintha rossz lenne a családom, csak apa egy nagyon híres, és persze alkalmas, kudarcot nem ismerő rendör. Míg anyukám London, legjobb ügyvédje, ő se ismeri a kudarcot. Ezért az az ok, hogy nagyon maximalisták a szüleink, és úgy is neveltek minket, hogy soha se éljünk álomvilágban, mert az élet nem fenékig tejföl.
Mikor megérkeztünk a reptérre apa kivette a böröndömet és a járatomhoz sétáltunk. Bemonták hogy egy pár perc késéssel, de megérkezik a gép. Addig folytattuk a beszélgetést, amit ismét a hangos bemondó szakított félbe.

-Nos lányom. Eljött a végleges búcsú ideje- mondta apukám, majd szó nélkül magához ölelt. Persze azonnal bele bújtam ölelésébe. Egy lágy puszit nyomott a hajamba, majd a hátam simogatta.

-Apus, most én jövök- mondta anyu, majd ő is megölelt. 3 cm-vel magasabb vagyok anyukámnál, most mégis mellette kicsinek éreztem magam. Tőle is kaptam egy homlok puszit.

-És te Jake?! Meg se öleled a nővéred?- kérdeztem palykosan tőle, majd meg öleltem.

Durva 15 évesen egy fejjel magasabb már nálam. Én 160 cm magas vagyok, s kedves öcsém, már 183 cm. Tőle is kaptam egy puszit az arcomra. Még egy utolsót intettem a családomnak, majd elindultam a repülőgép fele. Az utas kísérőnek átattam a jegyeim, majd felmentem a gépre. A szüleim elintézték, hogy első osztályon utazzak. Elfoglaltam a helyem, kényelembe helyeztem magam. Szóltak a bemondóba, hogy a gép felszáll, és egy hosszú út elejébe nézünk.
Eleinte, filmet néztem, majd olvastam, és aludtam. Kb aludtam 5 órát, majd hoztak kaját. Mondták a hangos bemondóba, hogy 3 óra mulva megérkezünk Seoul-ba. Elfogyasztottam a kaját, még egy keveset olvastam, majd az ablakon kinézve megpillantottam Koreát.
Az életem egy újabb szakasza veszi kezdetét.

.......

Ha akkor tudtam volna, megtettem volna? Eljöttem volna Koreába?

__________
***********