Fogalmam sincs, mennyi ideje bolyongok. Egymást váltják a kietlen sivatagok, felégetett városok és apokaliptikus jelenetek, amelyeknek résztevői egy pillantásra sem méltatnak. Kezdek beletörődni, hogy csak egy elveszett lélek vagyok ebben a bizarr, eltorzult világban.
Megállok egy elhagyatott, rozsdás vagon mellett. Valamikor egy személyvonat egyik kocsija lehetett, de most csak áll, és úgy tűnik, bármelyik pillanatban összedőlhet. Az elejére friss piros festékkel a kilencvennégyes szám van festve. Nézem, ahogy a vörös cseppek lassan gurulnak lefelé a rozsdás vason, és egyenként a földre hullanak. Nem kéne itt lennem, még a közelben lehetnek - gondolom. Egy pillanatra elvakulok, ahogy a szél feltámad, és a szemembe fújja a homokot, majd újra tisztán látom a végtelen sivatagot, amely felett komor felhők kezdenek gyülekezni.
A távolban egy csapatnyi embert pillantok meg, terepruhájuk hátuljára a feesték piros árnyalatával ugyanaz a kilencvennégyes van nyomva. Pár másodpercig egy helyben állnak, majd egyikük pisztolyt szegez rám. Ők hogyhogy látnak? - fut át az agyamon, majd meghallom a dördülést.
YOU ARE READING
Untitled Stories
Short StoryNyomasztó, rémálomszerű vagy éppen apokaliptikus egypercesek. Néhányukat Zdzisław Beksiński egy-egy festménye inspirálta.
