Hol volt, hol nem volt||𝔸𝕚𝕕𝕒𝕟 𝔾𝕒𝕝𝕝𝕒𝕘𝕙𝕖𝕣 ff HUN||

VIII

Nem tudom mit kellene csinálnom.

Ha egy normális családom lenne, egy normális anyám akkor valószínűleg ésszerű lenne ha megbeszélném vele a dolgokat. Hiszen még csak 17 vagyok. Gyerek. De ez nem így van, hiszen ebben az istenverte házban mindenki hülye.

Ott álltam a szobám közepén, teljesen vizesen, és csak magam elé bámultam.

Végül levettem az összes vizes ruhát magamról, majd vettem egy forró fürdőt.
Lemostam a már alapból elkenődött sminkem és megmostam a hajam is.

Hajszárítás után felvettem egy melegítőt és egy pulóvert majd befeküdtem az ágyamba.

Aludni akartam, hiszen olyankor legalább nem gondolok semmire. És most teljesen arra lenne szükségem.

Azt kívánom bárcsak megállna az idő.

Nem tudtam elaludni, ezért elő vettem a telefonom majd görgetni kezdtem.

Persze, mi más, ha nem egy újságcikk jönne szembe velem elsőnek. De nem akármilyen, hanem Aidan helyzetéről számolt be.

Elolvastam, hiszen miért ne, hátha a sajtó többet tud mint én. Reméltem, valami jó hírről is írtak.

A jó hír helyett viszont saját magamrol olvastam.

A fiatal sztár szülei nem hajlandóak nyilatozni az esetről, viszont stábunk annyit megtudott, hogy Aidan utoljára egy Lila Anderson nevű lánnyal volt látható. Nem tudni, hogy a lány mentette-e meg Aidan életét, vagy miatta került ilyen helyzetbe. Sokat nem tudunk a hölgyről, de kérjük újságunk olvasóit, hogy türelemmel várjanak, nemsokára újabb cikkel jelentkezünk.

Fasza, akkor már az is felmerült az emberek körében, hogy Aidan miattam kerület kórházba. De legalább nem marad unalmas az életük, lesz kiről csámcsogniuk az elkövetkező napokban.

Már eléggé mérges voltam, amikor rájöttem, hogy teljesen igazuk van. Én vagyok a hibás. Miattam van kórházban. Mit műveltem? Mit művelt Ő? Miért?

Rengeteg kérdés forgott a fejemben. Nem tudtam mihez kezdeni, elaludtam.

Nagyjából fél órát aludhattam amikor valaki dörömbőlni kezdett a szobám ajtaján. Kitalálhatod, anyám volt.
És szokásához hívően, most sem spórolt a kiabálással.

Te kis ribanc szemétláda! - kezdte anyám.
Tönkre teszed az életem, mit gondolsz mi vagyok és? A szolgád? Pakolj össze kisasszony, és még ma este irány Rose néni! Látni sem akarlak - fejezte be anyám a mondandóját majd, elment.

Hirtelen, rengeteg érzés keveredett bennem. Bármennyire is utálom anyámat, nagyon fájt azt hallani tőle, hogy látni sem akar. Ezzel párhuzamban pedig éreztem egy enyhe megnyugvást mivel tudtam, hogy minden sokkal jobb lesz ha Rose nénihez költözhetek.

Ekkor anyám tanácsára össze pakoltam majdnem minden ruhám, majd levittem mindent az előtérbe.

Amikor az utolsó a bőröndöt cipeltem anyám rám szólt

Kicsit gyorsabban, mert Rose néni megérkezett. Alig várom eltűnj az életemből.

Sírni kezdtem. Bármennyire is próbáltam visszatartani a könnyeim, nem bírtam tovább. Bele gondoltam abba, hogy ezt az egészet a testvéreim végig hallgatják. Mit gondolhatnak milyen nővér vagyok?

Miközben ezen filóztam, már Rose néni kocsijában találtam magam.

Ez egy új kezdet. Egy jobb kezdet. Reményekkel teli. Érzem, hogy távol a negativitástól, minden jóra fordul.
Most először éreztem, hogy talán van remény Aidan felépülésére. Én pedig végig ott leszek vele, hiszen megérdemli!