Kriptonit

1. fejezet × Jaskier ×

Azt hittem, utolér a halál. Csak nem biztosra vettem, füstös bűzös lehelete már megcsapott, átjárta csontjaimat, megfertőzte azokat az aprócska kis levegő foszlányokat, amik elértek tüdőmig. Égetett minden egyes cseppjük, belülről falta fel a húsomat a makacs méreg, amire őszintén úgy hittem, nem létezik gyógymód.

Egy francia ágyon feküdtem, mellettem egy ablakon a napfény sápatag, lemenő fénye világított be arcomon, a vékony függöny mögül. A fülemmel tompán hallottam még néhány madár dalát odakintről beszűrődni, próbáltam minden erőmmel erre fókuszálni, hát ha az elmúlás keserű kezei később rántanak magukhoz le a mélybe. De nem sikerült.

A torkom, a tüdőm, éreztem hamarosan megsemmisül, oly erősen perzselte az átokkal belengett keserű szer. A szemeim nyugovóra készültek szenderülni, tán az örök álom hívta őket féktelen utazásra, mikor Geralt kemény, durva baritonja körbe vágta a szoba csendjét.

- Rendbe fogsz jönni Jaskier, tarts ki! – egy pillanatra erőt vettem magamon, és oldalra biccentettem a fejemet, a hang irányába.

Résnyivel jobban kinyitottam a szememet, és akkor megláttam a férfi erős, izmos vállait a háttérben pedig Yennefert, ahogyan kifordult az ajtóban. Annyi melankolikus, drámaian tragikus évet tudhattunk már magunk mögött, mégis ugyan oda jutottunk, ahonnét elindultunk amikor a dzsinn csak nem elvette nyomorult életemet.

Yennefer ágyában feküdtem, ő megmentette az életemet, cserébe megkapta Geraltot. Én tápláltam folyton folyvást tán bonyolult kapcsolatukat, minek se elejét sem végét nem lehetett látni? Hiszen nálam kezdődött minden, miattam ismerték meg egymást, akkor, az első ilyen eset után, mikor azt hittem földi pálya futásom a végéhez ért. Ezúttal újra ide kerültem, a szívem pedig belesajdult ha arra gondoltam, Geralt és Yennefer akik már hosszú ideje tisztes távolságban maradtak egymástól, most ismét felidézik a régi szép emlékeket két intenzív csók csata között.

Lehunytam a szememet, és elfordítottam a fejemet a férfitől ahogyan újult erővel csapott le rám a hányinger, mire ő megérintette a vállamat és épp csak annyira szorította meg azt, hogy nyomatékot adjon jelenlétének.

- Úgy tűnik, vannak dolgok, amik sose változnak... - kuncogtam fel keserű édesen, két hörgés köszönt, amit a méreg csikart ki belőlem.

- Neked még a halál torkába se áll be a szád – folytatta be sem kezdett mondatomat a balomon ülő férfi, mire elmosolyodtam.

Való igaz, bölcsebb dolog lett volna most az egyszer megfogadnom a vaják tanácsát és lakatot tenni számra, hiszen így a köhögés intenzívebben tört rám, amitől még gyorsabban merült le a testem tartalék energiája. De mindig is a beszéd volt az egyetlen, amivel túléltem a krízis helyzeteket, miért pont most változtattam volna ezen a túlélési taktikámon, ha mind ezidáig remekül működött?

- Az az ótvar boszorkány még megfizet ezért – szűrte fogai között dühösen a hangot.

Arról a nőről beszélt, aki megmérgezett mindezt azért, hogy le foglalja Geraltot. Arra használta a képességét, hogy szörnyeket teremettet, akár ártatlan emberekből is így akadtunk a nyomára. Viszont mielőtt megérkeztünk, hogy levadásszuk a házikedvenceit vagy épp leszedjük a rájuk szórt átkot, megmérgeztek és így Geraltnak vissza kellett fordulnia, hogy az én életemet mentse a nő pedig egér utat nyert. Mocskos rib... pardon, azt a hét meg a nyolcát, micsoda ravasz bestia! – gondoltam én is magamba, de megszólalni nem tudtam, mindössze helyeslően bólogattam.

- Óvatosan fogalmazz, Geralt, most is egy boszorkány fészkében vagy – juttattam eszébe, ám a férfit szemlátomást nem érdekelte ez az aprócska részlet.

A homlokomra helyezte helyette inkább kézfejét, mire újra résnyire feltárult előtte tekintetem, hogy rá vessem egy percre. Elvesztem a betegesen sárga, csodálatos sárga íriszekbe, amiket egész nap tudtam volna figyelni, még akkor is, ha bele is halok. Olyan ritkán tehettem ezt így meg, büntetlenül.

- Lejjebb ment a lázad. Reggelre jobban leszel – jelentette ki, de én nagyon másként éreztem ezért felhorkantam.

- Mi lesz a boszorkánnyal? Most kéne utána mennünk, amíg még nem menekülhetett túl messzire. – Geralt felsóhajtott és megcsóválta a fejét.

- A szörnyek toborzása nagy erőt vesz el tőle, de Yennefer szerint még így is maradhatott annyi varázsereje, hogy pár órányi lovaglás után nyisson egy portált, ha közben nem használt semmire sem mágikus képességet. Akárhol lehet. – szögezte le lemondóan.

- Vagyis elölről kell küzdenünk mindent, a serege pedig még nagyobb lesz... - hangos hümmögést kaptam válaszul.

Rekedtesen sóhajtottam fel. Alig akartam elhinni, de tényleg kezdtem jobban érezni magamat. A hányinger elmúlt, noha torkomat még mindig marta a méreg, már valamivel tisztábban láttam és könnyebben vettem levegőt. Ezzel együtt sokkal több erőm maradt minden másra. Például a felesleges öngyötrésre, az önostorozásra.

Ha én nem lett volna ott, ahol, ha a nő nem tudtam volna, hogy ha valami történik velem, Geralt azonnal meg akar majd menteni, akkor már rég túl lehetnénk ezen a rémálmon. Így pedig, ki tudja mekkora hadsereggel kell majd szembenézni a vajáknak a viszontlátásakor, különösen ezek után, mikor az az átkozott banya már számít az érkezésére.

Újra felidéződött bennem annak az emléke, mikor útjaink rövid időre külön váltak. Akkor azt mondta, folyton csak bajba sodrom és miattam hullik darabokra az élete lépten-nyomon. Összetörte a szívemet kegyetlen köntösbe bújtatott kíméletlen szavaival, azt hittem, meggyűlöltem egy életre mikor faképnél hagyott. De ahogyan az évek teltek, pusztán üres krátert rajzolt lelkembe a hiánya, amit végül sikerült újra feltöltenem színekkel.

Az utóbbi pár hónapba már szinte eszembe se jutottak azok az idők, szinte teljesen kitörlődtek az elmémből. Viszont most hirtelen újra fájdalmasan bevillantak. Akaratlanul is elkezdtem azon gondolkozni, a vajáknak talán még is csak igaza lehetett akkor és nem vagyok egyéb, mint kolonc a nyakában. Még Ciri is jobban forgatta a kardot, mint én. Olyan okos vagy ügyes sem voltam, mint Yen. Talán ezért is húzta jobban a szíve Yenneferhez, és nem hozzám.

- Mi a helyzet vele? – Geralt értetlen képet vágott, fejemmel az ajtó felé biccentettem, mire felsóhajtott.

- Nem bízok benne. Teljesen mindegy mit érzek, azok után amiket tett, soha se tudnék újra hinni neki – elfogott a szomorúság, a bánat sűrű leple láthatatlanul telepedett rám.

Akármire is számítottam, akkoris csalódást okozott a válasz. Annak dacára is, hogy tudtam nem számíthatok egyébre. Akármi is történt köztem és Geralt között pár nappal ezelőtt, az mindössze ostoba baklövés volt, semmi több. Én részeg voltam, ő pedig nos, talán kíváncsi vagy csak szimplán sodródott az árral. Fene se tudja. Egy viszont biztos volt akkoris, és most is, az az egész éjszaka, nem jelentett többet egy kalandnál. Legalábbis, neki.