Lizi a nappaliban próbált álomba szenderülni a hinta széken; egyedül. Néha benézett a konyhába, keresett valakit. Ringatta magát, úgy, mint ahogyan az édesanyja tette ezt, mikor még csecsemő volt. De így belegondolva, nem is próbált meg elaludni. Csak várt. Várt valamire, de még ő sem tudta mire. Az óra kattogást hallgatta. Ránézett a szőnyegre, szemlélte a tarka mintáját. Majd vizsgálta a plafont. A lábait áthelyezte más, és más pozíciókba. Ezt újra, és újra. Ezek a mozdulatok egymást követték, néha kombinálódtak hosszú percekig. Ezek a percek órákká váltak, az órák napokká, a körök aztán heteket alkottak, és így tovább. Nem történt soha semmi. Semmi sem szakította meg ezeket a köreit. Mire éjfélt ütött az óra már senki sem ült a hintaszékben. Lizi a szobában már a plafonrol lógott. És akkor rájöttem.
