Heartstopper - rövid történetek-

-2-

~ James Arthur - Can I Be Him ~

Charlie

- A suliban nem gond, ha.. – kezdte nehezen Nick az ajtó mellett állva.
- Titkoljuk? – nézett rá hatalmas zöld szemeivel Charlie.
- Igen – hebegte az elázott fiú, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy a másik nem szándékozik semmit fűzni mondandójához, bizonytalanul magyarázni kezdett – Nem tudom képes lennék-e...Érted. Coming outolni most.
- Értem – vágta rá azonnal Charlie. – Semmi baj – mondta megértéssel a szemében, majd elfordult, hogy levehessen egy esernyőt Nicknek a fogasról.
Amint átnyújtotta a tárgyat mindketten mosolyogni kezdtek, bár maguk sem tudták mi volt annyira szórakoztató abban a pillanatban.
Az ajtót kinyitva Nick szomorúan vette tudomásul, hogy az eső töretlenül szakad. Egy nagy levegővétel kíséretében kilépett az esőre, majd feje felé tette a sárga-kék színű páncélt. Amíg maga előtt nézelődött, Charlie az ajtóban állva bámulta őt, majd mikor elég kellemetlennek érezte a helyzetet megszólalt.
- Szia! – integetett sután kezével a fiú.
- Szia! – köszönt el Nick is, majd megindult hazafelé.

Charlie úgy gondolta, hogy most rajta a sor, hogy lépést tegyen a kapcsolatukban, ezért egy pillanat alatt eldöntötte, hogy felkapja koszos Conversét és sebesen megindult a másik után.
- Nick! – kiáltotta a zuhogó esőcseppek közepette. Az említett már az utca sarkán járt, de még így is meghallotta, s azonnal a hang irányába is fordult.
- Szia! – mosolyodott el rögvest.
- Szia! – köszönt neki Charlie is bugyután.
- Elfelejtettem valamit?
Charlie háta mögé pillantott, majd mosolyogva válaszolt.
- Igen. – azonban nem hagyta szóhoz jutni Nicket, mert azonnal rá is tapadt ajkaira.
- Jól van! – szólalt meg újra, mikor elváltak – szia! – köszönt el, majd hátat fordított és elrohant az esőben.

Charles nem akart túl sokat, nem kért többet vagy kevesebbet, mint mások. Egy átlag alatt üldögélő embernek vallotta magát, mert bármennyire is próbált megfelelni az elvárásoknak az sosem úgy jött össze neki, ahogy szerette volna.
- Charlie? – a nővére a lépcső utolsó fokán állt, miközben egy pohár vizet iszogatott. – Miért állsz ott már vagy kettő perce tiszta bambán? – kérdezte semlegesen, de hangjából érződött egy csepp aggodalom.
- Csak elbambultam – legyintett jobb karjával a fiú, majd nővérét kikerülve megindult volna az emeletre.
- Tudom, hogy mindjárt dél, de ne üssek össze gyorsan valamit? – nézett Tori egyenesen a fiú szemében, de Charlie hamar megszakította a szemkontaktust.
- Nem szükséges, nem vagyok valami éhes – mondta, azonban mikor látta, hogy ezzel nem győzte meg nővérét hozzátette – és különben is, mindjárt indulunk a nagyihoz.

Hamar felért a szobájába, majd felkapcsolta az ágya felett lévő MUSIC feliratot. Ahogy körbenézett a szobában hirtelen ürességet érzett maga körül. Az érzés mintha a testéből akart volna feltörni, úgy érezte egyedül van. Hiányzott valami a szobából. Hiányzott valaki a karjaiból.
Arra gyorsan sikerült rájönnie ki miatt érzi ezt a hiányos állapotot, azonban tudta, hogy ezt egy ideig semmi sem fogja neki kárpótolni. Tudta, hogy aznap már nem láthatja Nicket, ugyanis ő nem lesz otthon, hogy találkozni tudjanak. Miután ilyen hamar felfedezte, hogy problémája nagyjából megoldhatatlan esetlenül rávágódott ágyára.
Emlékezett rá, hogy pár perccel ezelőtt ezen az ágyon öntötte ki neki a lelkét Nick. Amikor eszébe jutott a fiú mosolyogni támadt kedve, azonban amikor rá is jött, hogy tulajdonképpen mit beszéltek lefagyott a mosoly az arcáról.
Agya hamar meg is telt rosszabbnál rosszabb gondolatokkal. Vajon Nick rendben van? Azt tisztán látta a fiún, hogy ez az egész szexualitás téma összezavarta, de abban nem volt biztos, hogy jól is érzi magát. Vajon rossznak gondolja a hovatartozását? Hiszen azt nem mondta, hogy ez neki rendben van!
És persze, hogy az iskolában is titokban akarja tartani. Ezt Charlie teljesen megértette, hiszen ha az ő titka nem derül ki akkor ő továbbra is csak a sötétben bujkálna. Nem érte volna az a sok bántás, de akkor talán nem is így alakultak volna a dolgok. Bármit is érzett az ő előbújásával kapcsolatban, abban biztos volt, hogy nem akarja akadályozni vagy sürgetni a sajátjában Nicket. Hiszen ő pontosan jól tudta milyen is az, ha valaki titka akaratlanul kerül napvilág elé.
Charlie ajkai akaratán kívül egyre lejjebb és lejjebb kúsztak. Félt attól, hogy ez túl sok Nicknek, hogy esetlegesen nem is akar majd vele lenni. Akárcsak Ben. De Nick NEM Ben. A fiú sokkal kedvesebb, odaadóbb és mások előtt is felvállalja. Megvédi őt. Ennél több nem is kellett Charlienak. Egy védelmező karra volt szüksége, bár ezt maga sem volt képes beismerni. Azt gondolta, hogy ha némán tűri a bántalmazást és a bántó szavakat, akkor azok egyszer csak köddé válnak. Hogy majd nem fognak annyira fájni.
A fiú nem védte meg magát a felsőbb évesek ellen, egyszer sem. Azt gondolta, hogy megérdemli, ha bántják, és amit mondanak igaz. Elhitte a szavakat. Hitt abban, hogy Ben kedveli őt és egyszer képes lesz felvállalni őt.
Nick felvállalja majd valaha? Valaki olyat aki olyan mint Charlie?

- Charlie! – a fiú felkapta a fejét a lentről érkező kiabálás hallatán. Egy ideje ugyanis már a térdét felhúzva és arra hajtott fejjel ült az ágya előtt, miközben észre sem vette, hogy az idő már jócskán telt. – Készülj, mert indulunk! – hallott újra kiáltást, mely valószínűleg az előző folytatása kívánt lenni.
Lassan feltápászkodott az ideiglenes ülőhelyéről, majd úgy döntött minden vitát elkerülve hamar felöltözik. Amikor már a pulcsiját kapta fel, egy pillanatra a tükörbe pillantott. Magára nézve egy sötét kisírt szemű alakot vett észre, ami azért is ijesztette meg, mert nem tűnt fel neki, hogy sírt.
Magára öltötte pulóverét, majd vetett még egy utolsó szempillantást a tükörre. Keserűen végignézett magán ezután undorral hangjában, halkan megjegyezte:
- Miért kellek én neked, Nick Nelson?