Túl kéne lépnem rajtad?

Itt kezdődött a "mi"

Kedves Krausz Péter,

Fogalmam se volt addig a napig, hogy ki vagy. Észre sem vettelek a közel hatszáz diák közt. Úgy voltam vele nem is kell nekem senki, elég vagyok magamnak. Aznap is csak az esetleges leendő elsőéveseknek szerettem volna bemutatni az épületet, kicsit mesélni milyen is az iskola. Én beálltam hallgatni az előttünk lévő tájékoztatót, mit sem tudva az este későbbi eseményeiről. Hívtuk magunkhoz a kicsiket, hozzád egyedül sokan mentek. A mi kis csapatunk is összegyűjtött embereket és lassan körbejártuk a sulit.

A pingpongasztalok közt mesélve a dobogó felé mutattam, amin állva épp magyaráztál. Észrevetted, majd megkérdezted, hogy túl hangos vagy-e. Nevetve bíztosítottalak arról, hogy nem, majd mindketten visszatértünk a mondandónkhoz. Halkan jegyeztem meg csak a csapatomnak, hogy nem ismerlek egyáltalán, de a Radó Tibor gimiben ilyen barátságosak vagyunk egymással, mindegy hogy tudjuk-e, ki a másik. Este hét, fél nyolc felé sétáltunk ki, tartottad nekem az ajtót. Mielőtt kiértem, előtte még egy nagyot sóhajtottam. Te megjegyezted, hogy mennyire nem hangzott jól, majd én csípőből rávágtam hogy Ernő az osztályfőnököm. Nyugtáztad, majd mindketten kiléptünk a friss októberi hidegbe. Veled voltam elfoglalva, a telefonomra pillantani eszemben sem volt. Átvágtunk a úton a parkolóba, majd megkérdezted hogy hívnak. Hanna, válaszoltam, majd visszakérdeztem.

- Krau vagyok. Krausz Péter hosszabban, de mindenki Kraunak hív.

Közben nyújtottad felém a kezed egy kézfogásra. Emlékszem, furának tartottam, de mosolyogva belementem. A bőröd forrónak hatott ahogy a hideg kezemre fontad az ujjaid. Komikusan kicsinek tűnt a kezem a tiedben, majd felnéztem rád. Nem láttam a sötétben a szemed színét, csak azt, ahogy mosolyodtól kisebb része látszik. Barna hajad a messzi lámpafény halványan világította meg, a kölnid illatát pedig még így is éreztem. Világosbarna kabátod a sárga felsőddel igenérdekes párt alkotott, a jó értelemben.  Végig engem figyeltél, kérdezni akartál még valamit. Ujjaid kisiklottak az enyémekből, majd szólásra nyíltak ajkaid. Kérdezni már nem tudtál, mivel egy hangos duda szólalt meg. Elkiáltottam magam, hogy kitépem a gigáját annak, aki dudált, mire te meglepődve megjegyezted, hogy ilyen durva dologra tőlem nem számítottál. Egy osztálytársam rohant, hogy szóljon nekem. Apum volt, mondta, aztán nevetve néztem rád. Búcsút intettem neked, majd visszamentem a kocsinkhoz.

Aznap este megkerestelek instán. Fogalmam sincs ki írt kinek, de most már úgyis mindegy. Egy pár napig flörtöltünk, úgy éreztem rád bízhatom a szívem egy darabját. A legeslegkisebbet, tudtam, hogy ez még kicsit sem stabil állapot. Aztán egyszer csak nem válaszoltál többé. Nem tudtam okot találni, ami valószínűleg most már menne. Napokig téptem magam rajta, de nem tudtam mi az oka annak, hogy ignorálsz. Szünetekben is rám néztél, bár egy évfolyamtársammal az oldaladon sétáltál el mellettem. És akkor már nem környékeztem meg az eldugott szekrényeket ahol a tiéd is volt, nem néztem az üzeneteimet, hátha írtál. Újra teljesen ismeretlenekként viselkedtünk, pár kisebb közös emlékkel. Mint összeragadt oldalak egy elázott, majd megszáradt könyvben, amiken tudod hogy van valami nyomtatva, de már nem fogod ismerni a tartalmuk.

Valószínű, hogy nem érdemled meg azt, hogy ezt leírjam úgy ahogy épp teszem, de a történet megéri, hogy igazságos módon elmeséljem.

Hanna, aki próbál elfeledni

Ehhez a fejezethez tartozó dal: https://www.youtube.com/watch?v=wGF7PswOENQ