Változásra várva (Egy lány 3.évad) [Marvel fanfiction]

2

-Mivel elmúlt tizenhat éves, ezért ezt a papírt alá kell írnia - vette ki a pultból Dr. Grey a dokumentumot - Ezzel tanúsítja hogy saját döntés által jelentkezett pszichológiai tanácsadásra és nem áll semmilyen tudatmódosító szer hatása alatt - magyarázta, így megragadtam a pulton lévő tollat majd gyorsan átfutottam a szememmel a szöveget. Mivel nem volt semmi különleges rész benne, így a végére nyomtam is aláírást - Nagyon bátor dolgot tett most meg Ms. Evans! - jegyezte meg majd visszaadtam neki a papírt.
-Úgy gondolom, hogy jelenleg egy szakemberrel való beszélgetés segítene, és higgye el, nincs olyan jó emlékem az ilyesmi beszélgetésekről! - jutott eszembe a gyerekkoromból a rengeteg sírás, mert olyanról kellett akkor beszélnem, amiről nem akartam.
-Kövessen! - mutatott az adott irányba, így együtt elindultunk.
Minden egyes lépés nehéz volt. Két okból is, az egyik az volt, hogy nem tudtam, hogy Tommal mi történt, mert egyedül hagytam, a másik meg az volt, hogy féltem is az adott beszélgetéstől. A rossz emlékek befolyásolták a döntésemet, pedig tisztán emlékszem, hogy ide nem jöttem tanácsadásra apával. Nehezebb volt minden egyes lépés a rendelő felé, de megtettem, mert tudtam, hogy ez a beszélgetés többet érne, mintha Tom ágya mellett sírnék. Percekkel később meg is érkeztünk az adott szobához, így Dr. Grey bekopogott.
-Itt is vagyok! - nyitotta ki az ajtót a szakember, így mosolyogva fogadott minket - Dr. Grey! - ismerte fel a munkatársát - És Ön meg Connie Evans! - pillantott felém.
-Üdv! - biccentettem.
-Az intenzívről csipogtam, hogy Ms. Evans egy konzultációt szeretne veled! - emlékeztette Grey.
-Igen, már készen is vagyok! - tárta ki az ajtót - Jöjjön csak be! - invitált, így megköszönve be is mentem.
-Magatokra hagylak - ment el az ortopédus majd a pszichológus be is csukta az ajtót.
-Nem mutatkoztam még be, Dr. Victoria Montgomery! - emelte fel a kezét, így kezet ráztam vele - Önnek nem is kéne bemutatkoznia! - jegyezte meg amikor helyet foglaltunk - Alapból mondták, hogy Ön jönne, viszont a lányom hatalmas rajongója, így egyből felismertem volna!
-Nagy szavak, a paróka nélkül általában nem nagyon ismernek fel!
-Oh, a lányom Marvel rajongó! - mondta, így teljesen leesett, hogy miért volt ennyire tisztában - Persze imádja a zenéit is, de a Marvel az alapja mindennek!
-Remek ízlése van, azt meg kell vallani! - bólintottam, így meg is ragadta a kis füzetét - Hány éves a lánya, ha szabad megkérdeznem? - vettem észre a szekrényen kirakott közös fotót.
-Tizenöt - pillantott ő is arra a képre - Ő az elsőszülött.
-Gratulálok! Nagyon szép lánya van!
-Az Ön apja sem panaszkodhat! - nézett vissza rám - Meséljen Connie, miért döntött úgy, hogy szüksége van erre?
-Kiskoromban nagyon sok ilyen beszélgetésre jártam hetente. Bár akkoriban kínzásnak gondoltam és szinte minden egyes alkalom után szomorúan vagy sírva jöttem ki.
-Mi volt ennek az oka?
-Az volt a baj, hogy olyan problémám volt, amivel nem nagyon tudtak mit kezdeni. Én sem tudtam mit kezdeni! Hiszen nem egy kislány hibája, hogy az anyja elhagyta egy éves korában.
-Emiatt járt pszichológushoz? - vonta fel a szemöldökét.
-Egy visszatérő rémálmom volt, ahol az anyám egy árnyék volt. Minden egyes alkalommal mondta, hogy nem érdemlek meg egy anyát és valahogy minden egyes vízió végén megölt - emlékeztem vissza - Az álmomban próbáltam ellene harcolni, de aztán nem sikerült. Végül megismertem Hollandet és a rémálom lassacskán eltűnt. Időközben az édesanyám felbukkant, még nagyobb balhét kavart és utána persze megint eltűnt. Ami őszintén szólva nem is baj! - jegyeztem meg - Csak az volt a probléma, hogy amikor megjelent, több lezáratlan szálat is hozott magával. Ilyen volt az ikrem... - hoztam fel, így a dilidoki bólintva helyeselt - A félelem a megnyílástól... - folytattam majd lehajtottam a fejem - Az mégis jobban fájt, hogy megpróbált elszakítani attól a nőtől, akihez az anyai figurát a leginkább tudtam kötni.
-Ez a nő a keresztanyukád? - érdeklődött.
-Igen, ő az! - helyeseltem - Ezekkel a problémákkal viszont egyre nehezebb volt megküzdenem, mert az első szerepem miatt még híresebb lettem és folyamatosan kamerák jártak a sarkamban. Próbáltam hatalmas áldozatokkal egy jó kapcsolatot kialakítani a vérszerinti anyukámmal és az ikremmel. Viszont ekkor az ikrem kihasználta a hasonlóságunkat és engem játszva megpróbált lefeküdni Tommal - nyeltem egy nagyot.
-Csak próbált? - nézett ki a jegyzetéből.
-Rájuk nyitottam mielőtt megtörtént volna - mondtam majd megragadtam az egyik díszpárnát, hogy átölelhessem.
-És mit tett akkor?
-Elfutottam - kuncogtam el magam - Menekültem a fájdalmaim elől, mert azt hittem, hogy ha ezt teszem, akkor nem fog, csak ha szembenézek velük - vallottam be már tiszta nedves szemmel.
-És ez történt?
-Bár ez történt volna - nyeltem nagyot - Még jobban fájt, mint kellett volna.
-Mit érzett akkor?
-Fájdalmat, dühöt, csalódást...
-Mennyi ideig tartott, hogy megbocsájtott Tomnak?
-Pár nap - emlékeztem vissza - Jobban fájt a gondolat, hogy elvesztem őt, mint a csalódás és a szégyen együttvéve... - meséltem el majd letöröltem a kifolyó könnycseppet - Bocsánat! - kértem egyből elnézést, de az orvos erre csak elővette a doboz zsebkendőt.
-Itt semmiért se kell bocsánatot kérned! - nyugtatott meg, így biccentettem egy aprót.
-Nehéz lesz, hiszen az egész világ elvárja, hogy egyes helyzetben olyanért kérjek bocsánatot, amit el sem követtem - jegyeztem meg.
-Tom és Ön között ezután milyen kapcsolat volt?
-Egyre jobb és jobb. Vagyis azt hittem, de aztán én egyre híresebb lettem az énekesi karrierem miatt. Sorra kaptam ajánlatokat és elkezdtem érezni, hogy féltékeny amiatt, hogy elveszem róla a figyelmet.
-Ön úgy érezte?
-Én csak örültem a rengeteg lehetőségnek és őszintén bele se gondoltam, hogy mit éreznek a többiek. Én éppen akkor kiadtam egy albumot, létrehoztam egy parfüm márkát és készültem egy világbajnokságra mindössze tizenhat évesen - magyaráztam el, így bólintott - Úgy gondoltam, hogy mivel szeretjük egymást, ezért támogatjuk egymást az új projektjeiben. Ez így is volt. Egészen a világbajnokságig...
-Budapestre is elkísérte Önt?
-Nem, neki akkor éppen egy sajtóturnéja volt a filmjével. Amit teljesen megértettem és még örültem is, hogy ekkora érdeklődés van az első Marvel filmje iránt.
-És a de mi volt? - érdeklődött, emiatt vettem egy mély levegőt.
-Hogy a világbajnokság döntőjében amiatt sérültem le, mert az ikrem kimondta Tom nevét és emiatt visszakerültem fejben ahhoz a pillanathoz, amikor rajtakaptam őket - vallottam be piszkálva a párna sarkát - Nem az fájt, hogy ki mondta ki, hanem az, hogy azt az embert említette meg, akihez az egész boldogságomat fűztem.
-Hogy viselte a rehabilitációt?
-Eléggé nehezen, mert elég szar helyen sérültem le, hogy őszinte legyek - húztam fintorra, így félig mosolyra húzta a száját - Elveszve járkáltam a kórház és az otthonom között, de nem törhettem meg, mert mindenki számított rám a koncertturné miatt. Szerencsémre elmentem az egyik ismerősöm farmjára és ott teljesen kitisztult a fejem. Lehet, hogy hülyeségnek tűnik, de ott az állatok között, a természetben rájöttem, hogy a boldogságomat csakis magamhoz köthetem. Hogy én irányítom a sorsom... Ezért lettem szőke - mutattam a hajamra - És ekkor kezdtem elveszíteni Tomot - tettem hozzá - Akkor még nem tudtam, de most már igen!
-Miért gondolja ezt?
-Én Bostonból csakis hazarepültem, hogy a premierjén ott legyek, de ő erre nem volt képes másnap, mikor az első koncertemet adtam Bostonban - hoztam fel egyből.
-És mivel ez egy fontos esemény volt számára, szerette volna, hogy ott legyen - értelmezte a helyzetet.
-Emellett, apám is megkérte, hogy jöjjön el, mert akkor kérte meg a nevelőanyám kezét.
-Mit érzett, amikor Tom nem jelent meg?
-Csalódást és dühöt leginkább.
-Hollandben csalódott?
-Inkább a kapcsolatunkban - javítottam ki.
-Ezután milyen volt?
-Úgy tűnt, hogy minden rendben. Ő is felfogta, hogy hibát követett el és én is megbocsátottam neki. Viszont a következő probléma akkor kezdődött, amikor elkezdtem dolgozni a második albumomon.
-Mi történt?
-Elkezdtem férfiakkal dolgozni és Tom elkezdte a többiekben látni a potenciált, főleg akkor, amikor tovább maradtam bent egy dalt felvenni, vagy esetleg elmentem az adott énekessel vacsorázni és nem vele voltam.
-Volt oka féltékenynek lennie?
-Nem! - vágtam rá egyből megrázva a fejem - Viszont engem zavart, hogy ilyen szinten nem bízott bennem, főleg, hogy ő volt hűtlen hozzám - meséltem tovább - Aztán Maluma is elfogadta az ajánlatomat... Emlékszem, hogy Tom az elején ugyanúgy örült neki, mint én, hiszen tudta, hogy mekkora rajongója vagyok az embernek. De aztán a videó érdekében meg kellett csókolnom Malumát, akkor Tom ezt elfogadta, hiszen a munka miatt csináltuk. Utána több napon keresztül próbáltam vele, mert fellépten vele a koncertjén, ekkor kezdődtek az apró jelek a féltékenységre. Amikor kijött az albumom, megtudtuk, hogy Malumát csalja barátnője, viszont nagyon pletyka volt még akkor, így nem szóltunk neki, biztosra akartunk menni. Viszont, aznap Tom Londonban volt és Maluma barátnője is Párizsban, így csak ketten voltunk az albumom partiján. Ez persze hatalmas balhét kavart mind a médiában, mind a párkapcsolatomban.
-Ön jogosnak érezte a balhét?
-Én csak egy jó barátra leltem egy munkatársamban - vontam vállat - Alapból megvolt a közös hang vele, de mikor meghallottam, hogy megcsalják, akkor kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek mellette, még ha kis dologról is beszélünk.
-Nem akarta, hogy tapasztalja, amit Ön - jött rá, így bólintottam.
-De az akarat sajnos nem elég ahhoz, hogy megakadályozzunk dolgokat - húztam fintorra a számat - Májusban Maluma az albuma kiadása előtt megtudta, hogy megcsalják, és aztán arra is rájött, hogy az egyik legjobb barátjával. Én akkor repülten haza Magyarországról, így gondoltam, hogy félúton megállok, hogy jóbarátként mellette legyek.
-Ehhez mit szólt Tom?
-Fél hónapig alig szólt hozzám - kuncogtam el magam, mert értelmetlennek tartottam még akkor is - És én a padlón éreztem magam, mert segítettem egy barátomnak. Annyira a padlón voltam, hogy amikor a koncertemen újra találkozzunk Tommal, konkrétan amiatt kértem bocsánatot, amiért nem is kellett volna.
-Ezután mi történt?
-New Yorkban kaptam egy főszerepet, viszont Maluma alkotta volna a szerelmemet, aki elvenne.
-Visszamondta?
-Megfordult a fejemben, de félretettem azt, hogy Tom mit gondolna és elvállaltam a karrieremre gondolva. Viszont nem mondtam el neki ezt, mert nem akartam, hogy emiatt idegeskedjen, ameddig egyáltalán az sem biztos, hogy eljut a film a forgatásig. Aztán egy héten keresztül Oroszországban volt Malumával a foci világbajnokság miatt - emlékeztem vissza, így egyből eszembe jutott a csók.
-Tom hogyan fogadta?
-Nem nagyon volt oda érte! És akkor megértettem, hogy miért, hiszen indulás előtt Maluma megjelent a semmiből és megcsókolt... - nyeltem nagyot.
-Csak megcsókolta? Vagy esetleg mondott is hozzá valamit?
-Kérdőre vont, hogy tényleg szeretem-e Tomot - néztem a dilidoki szemébe - Azt mondta, hogy amit neki mondtam a megcsalásánál, azzal csak magamat akarom menteni és nem vagyok boldog...
-Igaza volt?
-Szeretném azt hinni, hogy nem - válaszoltam úgy, hogy egyértelmű legyen számára.
-Ön érzett valamit a csók által?
-Nem! - ráztam meg a fejem - Nem is mondtam el Tomnak, mert tudtam, hogy csak kiakadt volna és emiatt elvesztettem volna. Viszont a mai nap megint feljött Maluma neve a munkával kapcsolatban és a mai esetben Tom sokkal féltékenyebb volt és nekem ebből elegem volt és olyanokat mondtunk mind a ketten, amit valószínűleg nem gondoltunk komolyan és persze a hatalmas szavak végül szakításhoz vezettek.
-Mit érzett a szakítást követően?
-Nem nagyon volt időm bármit is érezni, mert Hollandnek balesete volt és én egyből rohantam neki segíteni - mondtam mély levegőt véve - Mindent kizártam, mint a világbajnokság döntőjén a hátam miatt és csakis arra koncentráltam, hogy Holland kijusson a kocsiból. Viszont kijutott a roncsból és átvették tőlem az újraélesztést, amikor ideértünk és nem látok mást, mint a vérfoltot a kezemen vagy a csontot, ami kiállt a lábából - soroltam fel majd szipogtam egyet - Hallom a fejemben a sípoló hangot, ami azt jelzi, hogy nem ver a szíve... - hajtottam le a fejem - Ilyen jeleneteket forgatok majdnem minden egyes nap, amikor itthon vagyok, de soha nem képzeltem el a családtagjaimmal az esetet.
-Mégis helytállt Connie és segített megmenteni Tom életét! - mondta majd előredőlt a székben.
-Akkor miért tudok csak arra gondolni, hogy ez az én hibám? - tört ki belőlem - Ha nem húzom fel az agyát, akkor jobban körülnéz a kereszteződésben, annak ellenére, hogy neki van zöldje. Ha nem szállok ki, akkor előbb elmegyünk ott, így akkor nem történt volna meg az ütközés. Ha elmondom, hogy Juan megcsókolt, akkor már valószínűleg szakított volna velem és nem kellett volna a ruhapróbára mennünk... - soroltam fel majd megragadtam egy zsebkendőt - Vagy ha esetleg lett volna annyi önbecsülésem és bátorságom, hogy szakítsak vele, amikor megcsalt, akkor nem tartanék itt! - vallottam be majd kifújtam az orromat.
-Az is hatalmas bátorságra utal, hogy önmagától kérte ezt a konzultációt! - szólalt meg majd letette a füzetét - Hogy kimert állni a sérülése után, tudva, hogy mekkora kockázata lehet. Hogy mert megbocsátani Tomnak, amikor mások ezt nem támogatták... Ez! Ez mutatja, hogy mennyire bátor Ön, Connie! - jelentette ki, így a szemébe néztem - Nem kételkedem abban, hogy amit érez Ön Tom iránt, hogy az szerelem, viszont nem szabad, hogy ennyire ragaszkodjon egy személyhez, mert mint tudjuk a tini szerelmek nem tarthatnak örökké!
-Én pont az a tini vagyok, aki azt hitte, hogy ez lehet másképp. Hogy pont én lennék a kivétel!
-Ilyen jónak érzi a kapcsolatát?
-A három év alatt sok szép emléket szereztünk! - bólintottam - Olyan emlékeket, amiket soha nem felejtek el!
-Ön szerint mi változott?
-Hogy híres lettem és már nem csak Tomé voltam, hanem a világé is - mondtam el a véleményemet - Emiatt keletkeztek a veszekedések, amik még a nagy gyakoriság ellenére se voltak képesek elfelejteni velem a közös vacsorákat, a romantikus sétákat, amikor énekeltem neki... - hoztam fel letöröltem a könnyeimet - Persze már csak kapaszkodni tudok, mert ezek tényleg csak egy emlékek már.
-Elmondhatom Connie az őszinte véleményemet? - kérdezte felpattanva majd elment oldalra az italos pulthoz.
-Nem akarok bunkó lenni, de a kórház ezért fizeti - jegyeztem meg a poén kedvéért, így elkuncogta magát.
-Mint anyuka mondanám! - tette hozzá felém pillantva, így bólintottam egyet.
-Amin keresztül kellett mennie, azt nem kívánom senkinek! - kezdte visszaülve a helyére - Azt az érzelmi hullámvasutat és minden mást! Önnek erősnek kellett lennie, amikor legszívesebben csak kisírta volna magát, mert egy egész világ figyelte!
-Ezért jár sok sztár pszichológushoz - helyeseltem.
-De Ön mégsem! - mutatott rám - A múltja miatt! Megtanította ez a sztárságot elviselni, viszont ezzel elvette magától a gondolatot, hogy beszéljen az igazi érzéseiről! Félt, hogy senki se értette volna meg, amit természetesen megértek! Képes volt a világ terhét a vállán cipelni, ezért Öné az elismerésem! Egy pontnál mégis felfigyeltem a történetében... - pillantott a füzetére - Azt mondta, hogy rájött, hogy a boldogságát csakis önmagához kötheti. Ez volt az a pont, amikor rájött, hogy sokkal erősebb és ez tette boldoggá Önt! Nem az, hogy Tom ajándékozott egy csokor virágot, vagy hogy vacsorát készített... Addig nem volt igazán boldog, ameddig nem érezte teljesen önmagát! - magyarázta el - Ezt Tom észrevette, de nem tudta az okát, ezért persze azt gondolta, hogy ő nem elég Önnek! Ebből keletkeztek a féltékenységi és az irigységi gondok.
-Azt akarja ezzel mondani, hogy a kapcsolatunkat az tette tönkre, hogy ne voltam elégedett magammal? - értelmeztem.
-Meg persze egy egész világ maguk ellen szólt, de az a legfontosabb, hogy egyikőjük sem hibás! Vagy mind a kettejük, vagy az egyikük sem - tudta le ennyivel, így eszembe jutott, hogy ugyanezt mondtam Juannak Oroszországban.
-Az utóbbi jobban tetszik! - válaszoltam úgy, ahogy a barátom anno.
-Jobb megoldás is! - helyeselt velem a nő - A baleset csak felébresztette Önben a kötöttséget, amit anno elnyomott, és emiatt fáj ennyire Tom állapota! Emiatt mondom most Connie, hogy Ön egy egyéniség és semmi sem kötheti le! Ha még minden egyes jel is arra utalna, ne higgyen azoknak, mert minden ember egyén! - mesélte, emiatt nyeltem egy nagyot - Igaz, társaink vannak, de attól még nem válunk csapattá! Az egyén mindig is előnyben van! A sérülésnél mindenki mondta Önnek, hogy vonuljon vissza, de Ön a belső hangjára hallgatott, mert legbelül tudta, hogy képes kiállni és megnyerni! - mondta el a példát, így helyeseltem vele - Viszont nem azt mondom, hogy emiatt magányos farkasnak kell lenni életünk végéig! - tette hozzá, így félig mosolyra húztam a számat - Ha úgy érzi, hogy Tom az a társ, aki egyes helyzetekben segít, a másikban meg hagyja, hogy kibontakozzon egyénileg, akkor ne engedje el!
-És ha nem érzem úgy? - szólaltam meg nagyot nyelve.
-Akkor ideje elengedni a kapcsolatot kettejük között! - fejezte be.
-Nagy szavak! - suttogtam el - Köszönöm, hogy fogadott! Sokat segített - vallottam be őszintén!
-Nagyon bátor volt, hogy mert nyitni! - biccentett, így mind a ketten felpattantunk - Mihamarabbi gyógyulást kívánok Tomnak! - jelentette ki.
-Átadom, ha felkelt! - vettem egy mély levegőt, de ekkor megfogta biztatóan a vállam.
-Merjen a maga nevében dönteni! - ajánlotta utoljára, így bólintva kiindultam.
-Még egyszer köszönöm! - fordultam vissza - Jobba tette a dilidokis emlékeket! - viccelődtem, így a szakember elkacagta magát - Viszlát!
-Viszlát! - köszönt el, így kimentem a rendelőből majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Ezután elmentem a legközelebbi automatához és egy jó erős kávét vettem. A forró műanyag pohárral a kezemben lassan visszasétáltam Tom kórterme felé. Több beteg megbámult, amikor elmentem mellettük, de jelenleg fontosabb volt Holland, mint bárki más. Amikor visszatértem a szobába, akkor lepakoltam a kis asztalra majd a fürdőbe mentem, hogy megmossam az arcom. A jó hideg víz szinte élvezet volt abban a pillanatban, hogy felfrissüljek. Újra elfoglaltam a helyem Tom ágya mellett majd lehúztam egybe a rövid kávét. Akkor üzente meg apa, hogy elindult Tom családjáért a reptérre a családi kocsival. Hát igen, belekeverte a családi kocsit, amit eddig mindig a Disneylandbe használtuk, hogy többen tudjunk menni egy kocsival.Én csak fáradtan megfogtam Tom kezét, ami szinte forró volt az én jéghideg, remegő kezeimhez képest. Csak néztem őt, közben hallgattam, ahogy a kórházi gépek szakaszosan mindenféle hangokat kiadtak. Eléggé idegesítő volt, de legalább, mindegyiknek volt ritmusa, így az nyugtató volt Tom jólléte miatt. Fájt így látni... Úgy nézett ki, mint amikor aludt, teljesen nyugodt volt, de hiányzott nekem a mosolya, az erős brit akcentusa, akárhányszor hozzám szólt, hiányzott a nevetőráncok a homlokán, ami az én hülyéskedésem által jött elő... Hiányzott, hogy éljen! Kómában volt, igaz, de nem volt önmaga és ez nagyon fájt számomra. Egy órával később már Tom családja is megérkezett apa által. Olyasmi állapotban voltak, mint én, de legalább menyutatta őket a látvány, hogy a Tom túl volt a nehezén. Ők nem látták azt a részt, amit én, így nem volt ott a rémkép előttük. Kérdezősködtek tőlem, de eléggé szűkszavúan válaszoltam, mert én is meg voltam viselve. El sem tudtam képzelni, hogy ők mit éltek át, de válaszokra volt szükségük, így elmondtam nekik mindent. Amiatt persze nagyon is hálát adtak, hogy vettem a bátorságot és beszálltam a kocsiba, hogy kimentsem Hollandet. Nem bírták szavakba önteni, hogy mennyire köszönték ezt. Szinte azt a tényt el is felejtették, hogy szakítottunk Tommal. Mintha ez csak az én fejemben maradt volna meg jobban. Apa persze ott maradt velem. Nekem nem volt kérdés, hogy Tom mellett leszek, hiszen tudnom kellett, hogy jól van! Emiatt ültem órákon át idegösszeroppanáshoz közeli állapotban, de ezt mindenki megértette és támogattak. A késői órákban már mindenki elkényelmesedett a kórterembe, valahogy mindenki kerített magának egy ülőhelyet. Én is Tom kezét fogva rádőltam az ágy szélére és úgy figyeltem, ahogy Tom mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt le. Éjfél körül viszont Tom ujja megmozdultak az én kezemben, így felfigyeltem erre.
-Drágám! - nyeltem nagyot, így a többiek is felénk kapták a fejüket. Tom pillái elkezdtek remegni, majd nagy nehezen kinyitotta a szemét - Hé! - mosolyogtam rá, így apa hátulról átkarolt és Nicky is az ágy másik oldalához pattant.
-Tisztába vagy, hogy mi történt? - kérdezte az anyukája.
-Az még megvan, hogy veszekedtünk! - pillantott rám, de a hangja nagyon gyenge volt - Szakítottunk és aztán csak annyi van meg, hogy fejjel lefelé volt minden hirtelen - magyarázta, így nyeltem egy nagyot.
-Baleseted volt és számos sérülést szereztél! - mondtam - A doktorok minden helyrehoztak, már csak a pihenés és a felépülés vár rád!
-Te ott voltál? - mormogta, így már nyitottam a számat, de apa közbevágott.
-Ott volt, ő hívta a mentősöket, akik kiszedtek a kocsiból és behoztak a kórházba! - válaszolt apa, így lehajtottam a fejem.
-Ha megbocsátotok... - szólaltam meg összetörve majd kimentem a folyosóra.
-Connie! - jött utánam apa, így könnyezve felé fordultam idegesen.
-Tényleg? - akadtam ki - Én hívtam a mentőket? - ismételtem meg a sztoriját, de ekkor Dominick is kijött és megállt apa mellett - Egyetlen egy jó dolgot tettem a mai nap, ami kísérteni fog a képeivel az egész életem során, de nem mondjuk el neki? - panaszkodtam halkabban, mert végül is kórházban voltunk és hatalmas műsort tartottunk így is azzal, hogy megjelentünk.
-Úgy gondoltuk, hogy Tomot ne terheljük ezzel a ténnyel, amíg ilyen állapotban van - mondta el az indokot apa.
-Gondoltuk? - emeltem ki a többes számot - Kinek az ötlete volt?
-Spencer - nyelt nagyot Dom - Viszont mindannyian úgy gondoljuk, hogy ez jó ötlet! - tette hozzá, így csípőre tettem a kezem.
-Tudnia kell, hogy én voltam az! Hiszen még kommunikált is velem akkor! - emlékeztem vissza - Beszéltünk, mert direkt képbe voltam, hogy beszéltessem, hogy a vizsgálat közben tudjam, hogy eszméletnél van!
-És ezt nagyon is jól tetted, de a az orvosok tájékoztattak minket, hogy lehetséges ilyen értékű agyi trauma után az amnézia! - jutott eszébe apának.
-Tudnia kell apa! - néztem könnyezve a szemébe - Tudnia kell, mert... - akadtam meg - Mert szeretem és nem akarok nélküle lenni! És erre pont a kocsiba jöttem rá... - vallottam be mikor láttam, hogy a kórterembe bement pár orvos. Tudtam, hogy amiatt, hogy kivizsgálják Hollandet, így nem aggódtam.
-Hidd el Connie, hogy jelenleg jobb, ha Tom nem tudja! - jelentette ki szomorúan Dominick, így lehajtottam a fejem - Tom állapota miatt mondjuk ezt!
-Hát persze - mormogtam.
-Elnézést! - lépett mellénk a nővér - A bentieket már tájékoztattam, de sajnos ennyien nem tartózkodhatnak Mr. Holland mellett, így, hogy már nem kómás állapotban van.
-Akkor már pakolunk is! - biccentettem.
-Igazából azt kérte Mr. Holland, hogy Ms. Evans maradhasson vele tudva, hogy a családjának pihennie kell a hosszú út miatt! - jegyezte meg a nő, így lefagytam.
-Én a bejárathoz hozom a kocsit, akkor - indult el apa, így Dom és én bementünk a szobába.
-Elhoztunk mindent, amire szükséged lehet - mondta Nicky, amikor beléptünk - Bármi más kell, akkor szólj!
-Köszi anya! - biccentett Tom, így az anyukája lehajolt hozzá és megpuszilta. A testvérei is elbúcsúztak tőle majd végül az apja is egy csókkal az arcra. Én leültem a helyemre majd megfogtam Holland kezét és a szemébe néztem - Köszönöm! - jegyezte meg - Hogy itt vagy mellettem a szakítást követően!
-Én mindig melletted leszek! - simogattam meg az arcát - Drágám, bármi lesz is, én leszek az első, aki melletted lesz! - nyugtattam meg.
-Szeretlek tökfej! - mosolygott rám, így kicsúszott egy könnycseppem.
-Én is szeretlek te köcsög! - pusziltam meg a kezét.