A Maffia Foglya!

33.rész

-Apáddal úgy beszéltük meg, hogy ha engeded akkór a kikötőben találkozunk két órakor.
-Annyira nem akarok találkozni vele.
-Tudom.
-És akkor már nem is akarod megölni?
-De igen. Az nem kérdés. Csak miattad most muszály volt ezt az egészet háttérbe szorítanunk. De ugyanúgy él a vendetta.
-Értem.
-Ezen te ne agyalj. Fölösleges.
-Rendben. Szerintem neki állok készülődni.
-Oké. Segítek.
Jól esett, hogy napok után keveset de tudtam enni.

Adam felvett a karjaiba és felvitt a szobánkba. Segített kiválasztani, hogy mit vegyek fel. Egy lenge nyári ruhára esett a választásunk, amitől nem fájnak a sebeim.

-Gyere Sofi. Fél kettő. Még így is késni fogunk.
-Nem baj ha késünk. Most várjon ő rám. Én húsz évet vártam.
-Jogos. De induljunk.-Adam segített felállni a nappaliban a kanapéról. Most nem vett az ölébe, hanem az egyik karjával tartott és így bicegtünk ki az udvarra a kocsikhoz. Mikor kiléptünk az ajtón Sam sétált felénk.
-Szia Sofi. Hogy vagy? Ettél már?
-Szia Sam. Szarul vagyok, fájnak a sebeim, de rohadtul örvendek, hogy végre itt vagyok. És igen ettem már egy keveset.
-Próbálj megerősödni Kislány.
-Igyekszem.
-Jólvan. Pont utánatok fogok menni az autómmal.
-Jó. Akkor induljunk.-Adam segített beülni az autóba, mert annyira magas volt, hogy egyedül nem tudtam volna beülni. A gyomrom görcsbe szorúlt. Izgulni kezdtem. Hisz mégiscsak most láttom először az apám.

Az utat végig izgultam. Egy háromnegyed óra alatt éreztem azt, hogy elájulok, hogy megfagyok, hogy ver a víz. Vegyes érzelmek voltak bennem. Izgultam és vártam a pillanatot, hogy először meglássam az állítólagos apám. Aztán pedig arra gondoltam, hogy tudnám megállítani az autót, hogy ne keljen találkoznom vele. Vártam és nem vártam. Aztán megérkeztünk. Sam ahogy megígérte pontosan utánunk jött és parkolt le. Adam kiszállt a kocsibol, átsétált az én oldalamra, kinyitotta az ajtót, és kiemelt az autóból. Lattá rajtam, hogy izgulok ezért szembe állt velem és óvatosan megcsókolt.
-Ott leszek mindig szorosan melletted. Nem engedlek el. Ne izgulj. Nem lesz semmi baj.
-Szeretlek.
-Én is Bogaram.
Belekapaszkodtam a karjába, majd lassan elindultunk a feketeruhás csapat felé. Mikor odaértünk megálltunk. Sam állt az egyik oldalamon Adam a másikon.
-Szia Black. Késtetek.-szólalt meg egy magas őszülő és izmos ember.
-Tudom.
-Azt hittem a pontosságodrol vagy híres.
-Én mondtam, hogy nem baj ha késünk.
-Sofia? Gyönyörű nő lett belőled.-fordult felém.
-Elnézést, de nem tudom, hogy kellene válaszoljak. Előszőr kérem mondja el a névét, utána, hogy magázzam vagy tegezzem. Ön számomra csak egy idegen.
-Robert Ross vagyok, és kérlek tegezz. Tudom, hogy haragszol rám. De mindent a te és anyád érdekében tettem. Máshogy nem tudtalak volna megvédeni.
-Ez egy nagyon jó kifogás. Köszönöm, hogy segítettél Adamnek megkeresni engem. De nem tudok úgy viszonyulni hozzád, mint az apámhoz. Nekem nem volt apám soha. Pedig vártam. Minden egyes nap. Nem hiszem, hogy nagy baj lett volna, ha évente legalább egyszer meglátogatsz. Vagy küldesz üzenetet. Tudod modern világban élünk. Lehetett volna tartani a kapcsolatot. De te ezt nem akartad. Nem is akartál ismerni. Vártam kislányként az apám aki majd aggódik értem és aki mellett biztonságba érzem magam. De most, hogy itt állsz előttem, nem tudok úgy nézni rád mint az apámra. Mert nekem soha nem volt apám.
-Hidd el, hogy bánom, hogy nem tartottam veled a kapcsolatot. Az egyetlen gyermekemként kellett megvédenem. És ezt így kellett. Nem haragszom rád ha példálul nem szólítasz apának, vagy nem nézel rám úgy, de legalább tudom, hogy a gyermekkorod zökkenőmentesen ment. Minden nap és minden percben hiányoztál te és az anyád. De nem tudtam mit tenni, így volt helyes.-mondta nekem miközben odaállt elém és úgy nézett le rám. Sam autómatikusan lépett egyet előre, míg Adam szorosabban fogott.
-Szerintem ne is reménykedj abban, hogy valaha is apának szólítalak. Az lehetetlen. És igen zökkenőmentesen telt a gyerekkorom. De mindenki megtudta, hogy vagyok. És ha mellettem maradtál volna lehet ha nem kerültem volna ide Ademhez. Lehet ha nem raboltak volna el. Lehet, hogy most nem állnák itt. De ebben az egészben egyet nem sajnálok. Mégpedig azt, hogy van nekem Adam. Mellette érzem magam biztonságban és nyugodtan.
-Látom, hogy szereted. És azt is, hogy ő is szeret.
-Jó a megfigyelőképesseged.
-Most mennem kell.
-Oké. Gondoltam, hogy húsz év után sem fogsz tudni rám időt szakítani.
-Sajnálom. De fontos.
-Á ugyan. Ne sajnáld. Menj nyugodtan.
-Örültem Sofia.
-Én is Robert. Viszlát.-mondtam majd Adammel együtt megfordultunk lassan odasétáltunk az autóhoz, beültünk majd egymás után a fekete autókkal elhagytuk a kikötőt. Még csak azt sem kérdezte meg, hogy vagyok.

     

       E❤