idő

19 3 0
                                    

Egy éve történt Kiscsillag. El sem tudod képzelni mennyi minden történt azóta. Már kezdem megszokni, hogy nem vagy itt, de látod, nem megy. Hiányzol basszus. Tudod milyen volt az, amikor az öcséd azon a hideg novemberi éjszakán felhívott? Csak annyit mondott: „Megtette." És vége. Bontotta a vonalat. Időm se volt kérdezni, hogy mégis hogyan és miért. Csak letette és felhívott másokat. Felfoghatatlan. De tudod még mi az? Az, hogy itt ülök a temetőben a sírod előtt és felolvasom ezt a levelet, mert képtelen vagyok elengedni Téged. Annyira fáj. El sem tudtam búcsúzni. Csak hazarohantál csütörtökön minden szó nélkül, pénteken beteget jelentettél és aztán szombat. Az utána lévő egy hétben én sem mentem sehová. Majd az év végéig lopva vettem ki magamnak szüneteket, amikor nem bírtam. Ez olyan hülyeség volt. A mai napig nem bírom. Fáj, félek és feszengek. Nem, ez nem egy elrontott alliteráció, amit ideszúrtam, hogy „költőibb" legyen. Valóban ezeket éreztem. Fájt, hogy azon a rohadt csütörtökön kiborultam és veled ordítoztam. Akkor beszéltünk utoljára. Vajon emiatt menekültél el? Haragudtál rám? Istenem, én nem ezt akartam. Aztán féltem, hogy elfelejtelek, nem tudom milyen volt a hangod, a hajad illata, a mosolyod, és azok a szörnyű szóvicceid. És végül feszengtem. Basszameg, hiszen te tartottad bennem a lelket évekig. Nem bírtam, bírom. Mi van akkor, ha jön valaki a helyedbe? Akkor mit csinálok? Hiszen ő nem Te leszel! De megígérek valamit: „Nálad jobban soha, senkit nem fogok szeretni." Hiányod szüntelen és örökké tartó.

HANGTALANWhere stories live. Discover now