Iwal bajnokai - Kísértethajsza

Prológus

Összehúzta magán a köpenyét, és elindult a háborútól sebzett városba.

Mint minden déli születésű, a vadászmágus se tudta megszokni észak hideg szeleit. A fagy megült mindent az Északi Pajzshegység árnyékában, beszivárgott a földbe, és átitatta a levegőt. Itt még a nap sugarai is fagyosaknak tűntek, ahogy sápadt fényben fürdették a tundrákat, piszkos barna egyhangúságukat csak néhol törte meg egy-egy fenyőerdő foltja.

Még ha a hideg lenne az itteniek legnagyobb gondja! – gondolta, mikor kilépett a sikátorból. Egy romba dőlt ház állt előtte. A feketére pörkölt kőhalmok között itt-ott emelkedett ki egy-egy félbetört gerenda. Egy sárkányfatty kővetőből kilőtt lövedék találhatta telibe az ostrom idején. A férfi csak remélte, hogy a bentlakóknak volt annyi esze, hogy a bestiák közeledtére összepakoltak, és elmentek a városból, ameddig tehették. A sárkányfattyak három törzse támadta a várost. Az őrség időben bezárta a kapukat, így azok csak annyit tehettek, hogy széles ostromgyűrűt vontak Gaetir köré. Újabb és újabb hullámokban rohamozták meg a bástyákat, lefoglalva a védőket, míg harci mérnökeik fel nem állították az ostromgépeiket. Kőhajítók bombázták a várost éjjel és nappal, ballisztákból kilőtt, lángoló dárdák járták át a védműveken álló katonák testét, vagy a házak közé csapódva felgyújtották az épületeket. Egy éjszaka aztán a sárkányfattyak áttörték a kapukat, és berontottak a városba. Az északi harcosok házról házra és utcáról utcára harcoltak az otthonaikért. Nem várták a csodát, de az elérkezett: páncélos lovasok jelentek meg a hajnal első sugarainál egy közeli magaslaton. A nap vörös derengése megcsillant pikkelyvértezetükön, ahogy szárnyas sisakot viselő vezérük magasra emelte a Khonieli Imperium griffes lobogóját.

Felharsantak a kürtök, és az Imperium lovagjai lerobogtak a hegyoldalon, átugrattak a kapu romjain, és kardélre hányták a védőkkel viaskodó pikkelyes hústornyokat. Közben a légiósok benyomultak a sárkányfattyak táborába, felállították az arcvonalat, és toronypajzsaikat egymáshoz érintve menetelni kezdtek. Mint egy tengeri vihar acél hulláma, úgy tiportak át a sátrakon, és visszaszorították az ellenséget. A sárkányfattyaknak két hete volt megtervezni az ostromot, az Imperium seregének elég volt egy reggel, hogy megfutamítsák a bestiákat.

A győzelem azonban csak a bárdok dalaiban volt édes, aki az életben kóstolja, az keserűnek találhatja.

Akik visszatértek a városba csak romokat találtak, levágott katonákat és halált, amit a háború hozott. Sokan összeszedték megmaradt vagyonukat, és máshova költöztek. Kevesen maradtak, hogy újra felépítsenek valamit a romokon. Persze, megérkeztek az emberi szörnyetegek is: hullarablók, akik kiásták a romba dőlt házak pincéit, hogy az ott talált kincsekért súlyos aranyat kérjenek. Uzsorások, akik pénzt ígértek az újjáépítésre, csak azért, hogy hónapok múlva a többszörösét követeljék vissza. A város sebeiből előmásztak a férgek. Ő nem ezeket a férgeket kereste. E bűnözők tevékenysége annyit se jelentett az ő világában, mint a pohárból a tengerbe öntött víz. Ő sokkal veszedelmesebb préda nyomában járt, ami bevette magát Gaetir beteg testébe.

A kék hold magasan járt fent az égen, mikor megtalálta a vadmágusok ténykedésének nyomát egy magába roskadt templom pincéjében. A lány holtteste az oltáron hevert, mézszőke haja egy madár törött szárnyaként terült szét a kövön, sápadt homlokába és arccsontjára kacskaringós rúnákat égettek, alkarján a bőrt karmolásnyomok szabdalták.

Újra elkéstem – gondolta, miközben egy részvétteljes mozdulattal lecsukta a lány semmibe révedő szemeit.

Szerencsétlen leány. A családodat vesztetted el az ostromban? Vagy egyike vagy a romok között kotorászó rablóknak? Mindegy is. Gonosz emberek szeme elé kerültél, akik megláttak benned valamit. Talán a mágia növekvő csíráját. Másnak ez hatalmas áldás, de neked a veszted lett.

Lehajtotta a fejét, megállapítva magában, hogy az üldözöttjei ismételten pár lépéssel előtte járnak.

Visszatért a templomba. Az épület vigasztalan látványa nem csalt mosolyt az arcára. A plafonon tátongó sebeken beömlött a hold kék fénye, végigfolyt a feketére égett gerendákon, a ripityára tört a padsorokon, az oltáron, és a rajta álló Tiriant ábrázoló szobor kivont acélkardján. Már azelőtt érezte, hogy nincs egyedül, mielőtt meglátta volna a templom bejáratánál álló alakot.

Egy vékony férfi méregette. Fekete kabátot, és kék tunikát viselt. Barna haja fésületlenül meredezett a fején, és széles arcát drótszakáll takarta.

- Abriel? - kérdezte.

- Hol van a többi? - kérdezett vissza amaz.

A szakállas elmosolyodott.

- Messze már. De hogy hol, az téged csak ne érdekeljen...

Abriel tudatának csápjaival fogta a levegőben terjengő étert, és tőrt formált belőle. Az ezüstös színű fegyver végigszáguldott a levegőn. A fickó jobbra ugrott, mutatóujjával a mennyezet felé bökött. Ujja hegyén egy vörös szikra pattant, és pillanatok alatt egy emberfejnyi tűzgolyóvá duzzadt. Elhajította a vadászmágus felé. Abriel egy kört rajzolt az ujjával, mire ezüstös éterpajzs jelent meg előtte a levegőben. A tűzgolyó hangos csilingeléssel törte szilánkokra, mikor becsapódott.

- Ennyit ér a pajzsod – mondta a tűzmágus.

Az arcáról lefagyott a mosoly. A pajzs szilánkjai nem hullottak le a földre, félúton megálltak a padló felett és szemmel követhetetlen sebességgel a tűzvarázsló felé röppentek. Felordított, mikor a szilánkok a combjába és a hasába csapódva a padsorok közé lökték.

– Ennyit – lépett oda Abriel, és lenézett a férfira. - Nem azért hagytak hátra a társaid, hogy védd a hátukat, hanem azért, mert nem voltál hasznukra. Fokozhatom a fájdalmad, de akár meg is szüntethettem. Csak válaszolj: hova ment a többi?

Az válaszul felkacagott. A száján vér buggyant ki, vörösre színezve a fogait.

– Nem fogom elárulni azokat, akik otthont adtak nekem mikor üldöztek a hozzád hasonlók – suttogta.

Abriel felsóhajtott.

– Nem akarod megkönnyíteni a dolgomat, igaz?

Felemelte a kezét, belenézett a tűzmágus szemébe, az pedig felordított, mikor Abriel tudata behatolt az övébe. A vadászmágus átlapozta a férfi gondolatait, és látta a négy alakot, ahogy elindultak a semmibe vessző úton. Hallotta a beszélgetéseiket, és minden elejtett megjegyzésüket.

Délre mentek. Bélen felé. – olvasta ki belőlük. Nyestvár. A Bélen család és Béleni Berengier birtoka. Talán most fordult meg a szerencsém.

Felállt a hebegő húsburok mellől, aki annak idején a tűzmágus volt. Lassan elindult a templom kijárata felé.

Ha kíváncsi vagy a történet előzményeire, akkor kattints ezen linkre:

https://www.wattpad.com/story/166079679-iwal-bajnokai-berengier