Bíborvörös

ötödik fejezet

Charles köztudottan utálta a karácsonyt. Azonban volt egy dolog, amit annál is jobban utált. A várakozást. Még az új év tudata se hozta lázba, ami már szinte a nyakukon volt. Nem voltak elvárásai vagy céljai az új esztendőre, egyszerűen csak a barátnőjével akart lenni, aki még mindig nem bukkant fel.

Nem fűzött már nagy reményeket ahhoz, hogy Daphne keresni fogja valamikor, de megpróbált a lehető legpozitívabb maradni. Felemésztette a dolog, ami köztük történt. Nem kellett volna ennyire elsietniük? Ez a kérdés fogalmazódott meg minden egyes alkalommal az agyában. Úgy érezte jobb lett volna, ha lassítanak a tempón. De hogyan is tudta volna magát kontrolálni abban a tudatban, hogy az idő, ami sosem tett neki szívességet, ilyen gyorsan haladt? Kételkedett magában, a kapcsolatukban, és lényegében mindenben. Elveszettnek érezte magát annyira, mint amennyire talán még sosem.

Bugyuta műsorokat bámult egész álló nap. Fáradtnak érezte magát, és ez volt az egyetlen olyan elfoglaltság, amihez nem kellett megerőltetnie magát. Részben segített is állapotán, hiszen mások szenvedése, akaratlanul is, de jobb kedvre derítette. Egy csöppnyi bűntudat sem volt benne, hogy megivott egymaga egy üveg bort. Már az sem érdekelte, ha édesanyja rátalál ilyen állapotban. Pedig édesanyjától a történtek ellenére is, de tartott.

Kopogás törte meg a nevetgélést, ami a televízióból jött. Charles morogva állt fel kanapéjáról. Lesöpörte pólójáról a morzsát, amely ráragadt, majd hajába túrt, hogy jobb állapotban legyenek elfeküdt tincsei. Az ajtóhoz botorkált. Mély levegőt vett, majd kinyitotta azt.

-Híreim vannak- vágtatott be izgatottan Arthur. Majdnem fellökte testvérét, akkora energiával érkezett meg a legfiatalabb Leclerc fivér.

-Milyen híreid?- nyögött fel fájdalmasan Charles, majd visszaborult kanapéjára, hogy ismét rátapassza szemét a televízió képernyőjére.

-Megtaláltam- csapta össze a tenyerét. A szeme csillogott az izgatottságtól.

-Mégis kit?- forgatta meg a szemét az idősebb Leclerc. Nem méltatta tekintetével öccsét. Nem volt képes a szemébe nézni. Csődtömegnek érezte magát. Úgy gondolta, ha nem néz Arthur szemébe, akkor majd ő sem fogja észrevenni.

-Lényegében a barátnődet- vonta meg a vállát Arthur.- Vagyis a nővérétől egyenes út vezet hozzá.

-Hogyan?- tátotta nagyra a száját Charles. El se hitte, hogy Arthur felkutatta Daphne családját. Egy kicsit ijesztőnek vélte, azonban egy szava se lehetett, hiszen ezt érte tette.

-Szerintem nem kell ecsetelnem, hogy mire jó a Facebook- forgatta meg a szemét Arthur.

-Nekem ez miért nem jutott eszembe?- csapott a homlokára idegesen az idősebbik.

-Mindig is egyértelmű volt, hogy én vagyok az okosabbik- húzta ki magát büszkén Arthur.

-Nem tűnnék ennél is szánalmasabbnak, ha a nővérét zargatnám?- mutatott végig magán, amikor kiejtette a szánalmas szót a száján. Szíve mélyén kicsit túlzásnak érezte, amit művelni készült. Nem akart nyomulósnak sem tűnni. De ha nagy a baj? Nem viselné el, ha valami történne vele.

-Nem vagy szánalmas. Ő a szánalmas, amiért minden szó nélkül eltűnt és magadra hagyott- fogta meg bátyja vállát, majd mosolyt erőltetett az arcára.

-Mi a neve?- hunyta le a szemét Charles.

A szél összeborzolta a fiú alapjáraton is kócos fürtjeit. Próbálta ujjaival eligazgatni, de minden egyes alkalommal rosszabb lett. Kabátja ujján felkúszott a hideg. Érezte a fagyos levegőt, ami a csontjaiig hatolt. Megborzongott.