Bíborvörös

első fejezet

2021. december 23.

Charles utálta a karácsonyt. Kicsit erős kifejezésnek tűnhet, hiszen egy ünnep iránt, ami teljes mértékben szeretettel van beharangozva, lehetetlen ilyen negatív érzéseket táplálni. Hiába titkolnánk, ez volt a színtiszta igazság. Ez volt az év legkedvtelenebb időszaka számára, hiszen ilyenkor mindig jobban érezte, hogy egyedül van.

A koromsötét hajú fiú álláig felhúzta dzsekije zipzárját. Tekintetét körbevezette Monaco egyik legforgalmasabb terén, ahol kirakodók sokasága díszelgett, körbefonva egy hatalmas fenyőt, amin csicsás díszek hemzsegtek. Megforgatta barna íriszeit. Kicsit sem értette mire ez a nagy felhajtás, hiszen Monte-Carlo kicsit sem adta vissza az ünnepi hangulatot, főleg az időjárás szempontjából. Mégis minden egyes évben egyre elvetemültebben próbálták rásózni a karácsonyi hangulatot az emberekre. Charles dühös volt, hiszen sok ember tobzódott az utcákon, hogy a kornyikáló időseket hallgassák és túlárazott, gőzölgő teát iszogassanak. Alig tudott áttúródni a tömegen, hogy végre apartmanja falai között lehessen, ahol legkevésbé sem uralkodott a karácsonyi hangulat.

A kis lakásban, ami nem is volt olyan kicsiny, a sötét színek domináltak. A bútorok többsége letisztult fekete színben pompázott. A padlóburkolat a legerősebb barna árnyalatát kapta. Kifinomult volt az egész, mégis lehangoló. Egyetlen egy dísz sem hevert sehol, sőt karácsonyfa sem kapott helyet egyik szobában sem. Minden ugyanúgy festett, ahogy az év többi napjában.

A dohányzóasztalon, ami a televízióval szemben kapott helyet, megcsörrent a fiú mobilja. Sietősen rohant át a konyhából a nappaliba, hogy felvehesse a készülékét. Mielőtt elhúzta volt a zöld gombot, elolvasta a személy nevét, aki keresni vélte a kócost.

-Szia anya!- sóhajtott fel, miután észrevette, hogy a készüléke lapján pörög a kis számláló, ami a perceket jelezte a telefonálók számára. Ledobta magát kanapéjára, hiszen tudta, hogy hosszú beszélgetés veszi kezdetét. Ha az édesanyjáról volt szó, ő nem ismert kibúvókat, amivel le tudta volna rázni pár perc után. Makacs nő volt, aki sosem hagyta, hogy fiai lerázzák. Szerette őket tiszta szívéből, ahogy ők is a nőt, így sosem próbáltak meg neki ellenkezni. Hagyták kiteljesedni az asszonyt és csapongani témák között.

-Charles!- kiáltott fel a nő. A kelleténél egy kicsit hangosabban, hiszen a háttérben valaki halkabbra intette.- Hogy vagy?- kérdezte már szinte suttogva, amit alig értett a fiú.

-Jól vagyok- válaszolta kimérten. Nem szerette volna lerombolni a nő jókedvét, így hallgatott a problémáiról, amit legfőbbképpen az ünnep okozott.

-Pompás! Ugye nem felejtetted el a holnapi vacsorát? Az öcséd barátnője is ezért utazott haza- váltott témát. Talán azért nem firtatta tovább az előzőt, hiszen sejthette, hogy a fia hazudik és valójában nincsen jól, viszont a saját hangulatát sem akarta elrontani, így hagyta, hogy feledésbe merüljön.

-Nem felejtettem el- hazudta a barnaság.- Hogy is felejthettem volna el? Már majdnem minden készen áll a fogadtatásotokra- ferdítette tovább a dolgot. Charles fejéből teljesen kiment, hogy vendégül kell látnia a családját. Dühös volt magára, amiért ilyen fontos dolgot elfelejtett. Még jó, hogy édesanyja kérdőre vonta, különben nem jutott volna eszébe.

-Köszönöm- sóhajtott fel hálásán.- Tudod, ha bármikor szükséged van társaságra, mert egyedül érzed magad, tudd, hogy számíthatsz ránk! Az otthonunk ajtaja tárva- nyitva áll előtted bármikor. Ez a te otthonod is. Sokak számára ez az év legfájdalmasabb időszaka. Nem szeretném, ha te is így tekintenél erre az ünnepre. - Charles nem merte bevallani magának sem, sőt másoknak sem, hogy mennyire egyedül van valójában. Szerette, ha azt az álarcot viselhette, amely azt mutatta, hogy mennyire jól érzi magát, ha nincs körülötte senki. Ő is álarcot viselt, ahogy az emberek többsége tette.