A Sikoltó | NaruSasu Fanfiction 📝

16.

Gyönyörű márvány volt, fodrozódtak benne az apró karcolások. A név arany betűkkel a kőbe hímezve, ékesen csillant meg a forró nap alatt. A helyiek azt rebesgették, sosem láttak még ilyen tavaszt januárban, az első virágcsírák már ki is bújtak a föld alól, hogy később elfagyhassanak. Fekete népek vonultak ki a temető kapuján, mint valami békés nyáj. Ahogy a harang kondult, megállt egy pillanatra az idő, de aztán ismét beállt a hideg csend, mindenki visszatért az azelőtti életéhez, mintha mi sem történt volna. A Sikoltó utolsó áldozatát szedte, és végre béke honolhatott Konohában.

Naruto szánta őket. Milyen tudatlanok voltak, milyen önzőek, ahogy úgy tettek, mintha minden a régi kerékvágásban járt volna – egyedül az ő zsebórája ácsorgott egyhelyben azóta a pillanat óta, hogy a fekete szemek örök nyugalomra csukódtak. Milyen békés volt az arca, boldog. Még látta maga előtt a halvány mosolyt. Azt kívánta, sose fakuljon meg ez az emlék.

Naruto sokáig állt mozdulatlanul a sír előtt. Szép volt, méltó és tiszteletet parancsoló, de mégiscsak egy kő. Lényegtelen és örök, pont ellentéte egy ember életének. Az Uzumaki azon tűnődött, ahogy a kis virágcsokrot forgatta a kezében, hogy hol lehet most vajon Sasuke. A Mennyben, a Pokolban, valahol a kettő között egy felhőn ücsörögve? Vagy mellette állt éppen, mégsem érhette már el sosem? Nem tudhatta, mégis, ahogy egyedül várakozott ott, szinte érezte a másik jelenlétét. Látta a fekete kalapot, a szemüveget, amelyet mindig türelmetlenül csúsztatott vissza az orrnyergén, a gunyoros somolygását, vagy ahogy a szemöldökét vonta.

Ideje volt menni. A szőke hajú férfit lassú mozdulatokkal hajolt le, a virágcsokrot a kővázába helyezve. Ezek voltak az utolsó hófény-szálak, amelyeket meg tudott menteni; ahogy jobbra fordult az idő, és a talaj beitta azt a rengeteg havat, a halványkék szirmok egytől egyig elszáradtak. Naruto sokszor tapasztalta már, hogy a búcsú nehéz és fájdalmas, de kínzó lüktetést még soha nem érzett a mellkasában, ahogy hátat fordított az ezerféle színben úszó sírnak. Mintha a teste a földhöz akarta volna szegezni az idők végezetéig. A szőke hajú férfi feltekintett az égre, kék szemeiben könnyek fodrozódtak. Sasuke utálta volna ezt a napsütést. Még most sem nyugodhatott békében.

A peronon tátongó üresség fogadta, sehol a megszokott tömeg. Szombat délután volt, és a szakadt bőröndjét szorongatta; pontosan annyival távozott, amennyivel érkezett, de a lelkét szokatlan súly nyomta. A távolban látta, ahogy füstölög a szerelvény kéménye, a zakatolására mintha még a fekete fenyves is meghasadt volna. Naruto összehúzta magán a kabátját; a nap fénye az ő arcát is megsimogatta, és mégis reszketett. Menekülni akart, maga mögött hagyni ezt az átkozott várost, ezt a fájdalmat, amelyet érzett.

- Naruto.

Kelletlenül fordította oldalra a fejét az öregember hangját meghallva. Most is a járóbotján támaszkodott, és mintha kisimultak volna a szeme körül a ráncok. Ő lenne hát a búcsúja? Kifújta a levegőt, ahogy biccentett egy aprót. A szerelvény befutott, füstje port kavart, és az ajtók kitárultak.

- Konoha mindig hálás lesz azért, amit tett. És bármikor visszavárja.

Naruto arca grimaszba rándult, fejét undorodva fordította el, ahogy megemelte a bőröndöt.

- Jól nézzen meg, mert most látott utoljára. Isten áldja, Danzou-san – felelte még, ahogy meglódult a szerelvény felé, és miután felmutatta a jegyét a kalauznak, helyet foglalt egy üres kabinban. A férfi eltűnt, mire újra kinézett az ablakon. A bőröndjét ledobta a szemben lévő ülésekre, fejét a támlának döntötte. Nem tudta miért, de olyan izgalommal várta, hogy elinduljon a gépezet, mintha attól félt volna, hogy meggondolja magát. Pedig nem tartotta már itt semmi más, csak egy sírhalom és széttépett emlékek.

A fekete fenyves integetett felé, ahogy a vonat kifutott az állomásról, de nem megszokott sötét arcával; a napfény maszkba vonta ezt a megátkozott várost. Naruto egy erőteljes mozdulattal húzta össze a függönyt, látni sem bírta, azt kívánta, bár vége lenne már. Hogy hova tartott? Maga sem tudta, arra sem figyelt, hova veszi a jegyet. Lényegtelen volt, csak délre legyen, messze innen, nagyon messze.

Felnyitotta a bőröndöt annyira, hogy egy pulóvert vegyen elő párnának, mikor megpillantotta a könyvet. Vérvörös borítása volt és vastag gerince, különös hófény-illat csapta meg az orrát, mikor kiemelte a táskából. Tudta, honnan származik, aznap talált rá a dolgozószobában. De nem ő csomagolta el, ebben biztos volt. Elakadt a lélegzete, ahogy felnyitotta, és a megannyi ismerős fiola mellett egy besárgult papírdarabot talált, az állt rajta, Narutónak. Rögtön felismerte a kacskaringós kézírást, főként arról, hogy szinte olvashatatlan volt. Mély lélegzeteket vett, mielőtt felnyitotta volna, nem tudván, készen áll-e rá, hogy feltárja a tartalmát, hogy bír-e még egy döfést a szíve.

Naruto,

Amikor ezt olvasod, valószínűleg kettéváltak már az útjaink és te a vonaton ülsz, egyenesen a tenger felé, ahogy mindig is akartad. Ha tényleg van Pokol és Mennyország, akkor nem hiszem, hogy egy helyre jutunk majd, de annyi minden van, amit el kell még mondanom neked. Tudom, ha nem kapnád meg a válaszokat, amiket keresel, előbb-utóbb beleőrülnél, ismerlek már annyira. Elárultalak, és tudom, hogy nem érdemlek meg több esélyt, de ha maradtak még benned érzések irántam, remélem, végighallgatsz majd.

Egy ritka betegséggel születtem, hemofília a neve, köznapi nyelven vérzékenység. Mióta csak az eszemet tudom, tisztában voltam vele, hogy az olyanfélék, mint én, nem élnek sokáig. Apám orvos volt, és belerokkant a tudatba, hogy pont a saját fiát nem képes megmenteni. Egy addig ismeretlen kezelésnek vetett alá, maga sem tudta, hogy milyen következményekkel járhat, vagy hogy túlélem-e. Mikor magamhoz tértem, ő már nem volt velem. Egész életemben menekültem, árvaházról árvaházra küldtek, és akárcsak te, én sem találtam a helyem a világban. Nem azért lettem sebész, hogy gyógyítsak, hanem hogy megmenthessem azokat, akiket megsebeztem. Évekig kerestem az ellenszert mindhiába, egyedül a hófény-virágok oldata enyhítette azt a vérszomjat, amivel éltem. Mindenben igazad volt, amit állítottál. Gyötört a bűntudat, de képtelen voltam ellenállni a betegségnek, nem tudtam irányítani a testemet. Számtalan ember vére tapad a kezemhez, látom az arcukat, ahányszor lehunyom a szemem.

Csak egyszer tévedtél. Nem azért kértem a segítséged, hogy a bizalmadba férkőzzek, vagy hogy eltereljem magamról a figyelmet. Te voltál az egyetlen, aki meglátta bennem az embert, mikor már én sem tudtam, hogy ki vagyok valójában. Az érzéseim mindig is őszinték voltak feléd, és örökké hálás leszek, hogy megismerhettelek. Már így is többet kaptam az élettől, mint amennyit megérdemeltem volna.

Nem fogok a megbocsátásod után esedezni, mert nem vagyok rá méltó. Bármerre is visz az élet, remélem, hogy egyszer majd megleled, amit keresel. Köszönöm, hogy emlékeztettél rá, mit is jelent embernek lenni.

Uchiha Sasuke

Naruto hátradöntött fejjel merült álomba, engedte, hogy a gondolatok örvénye magával sodorja. Rebegett a szíve, és az ujjai minduntalan a papírlapot szorították. Mikor legközelebb felnézett, Sasuke ült vele szemben, hosszú orrnyergéről lecsúszott fekete szemüvege, és az ében tincsek keretbe emelték finom arcát, ahogy egy napilapot olvasgatott. Mikor észrevette, hogy figyelik, felnézett és megeresztett egy halvány mosolyt, fejét enyhén oldalra döntve.

- Hova tartunk, Naruto? – kérdezte lágyan. A szőke hajú férfi megdörzsölte a szemeit, és visszanyelte a könnyeket, ahogy széles mosolyt vetett rá.

- Valami melegebb helyre, ahol kevesebb fa van – felelte, és előrehajolt, hogy összekulcsolja magányos ujjaikat.

~   ~   ~

Nehéz elengedni a történetet, mert túlzottan a szívemhez nőtt, de köszönöm szépen azoknak, akik végig velem tartottak ezen az utazáson, illetve kommentekkel és csillagokkal buzdítottak. Tudom, sokan vártatok nagy fordulatot vagy boldog véget, de az sajnos nem ez a sztori, és soha nem is volt tervben - majd legközelebb ;) Tervezem még júliusban egy új fanfic publikálását, szóval ha minden jól alakul, remélem sokatokat viszontláthatom majd ❤️

- SophieB