Lakatos Zsigmond AHHHH

💦5.rész 💦

- Emilió-mondtam remegő hangon- de hisz nem is ismerjük egymást...
     - Tudom, de abban a pillanatban, amikor megláttalak, a GPS-em elromlott, és az eredeti úticélom helyett a szívedhez vezetett. Azóta úgy érzem, olyan vagyok, mint az autóm... Fékezhetetlen.
     - awww
     - szóval...?
    - Gyere ide én kis kipufogócsövem-húztam le magamhoz, ahogy csókolni kezdtem. Emilió egyre szenvedélyesebben tette a dolgát, az én szívem pedig olyan hevesen vert, hogy azt hittem, kiakad a gép, amire rá voltam kötve. Mestersofőröm megtámaszkodott felettem a falban, így segítve magát abban, hogy rám fekhessen. Teste egyre közelebb préselődött az enyémhez, amikor egyszer csak... A kellemes érzés egy borzalmas fájdalomba váltott át, amikor Emilió rosszul helyezkedve véletlenül az általa eltört karomra nehezedett. Ordítottam, mint a fába szorult féreg, Emilió lendületből lepattant rólam, rosszul érkezve a sérült lábára, ezzel ő is csatlakozva hozzám a szenvedésben, a nővérke pedig aggódva rontott be a szobába.
     - Mi történik itt? - kérdezte, miközben felsegítette a földön fetrengő Mikósodróckit.
     - Túlságosan örültek, hogy újra látják egymást- szólt közbe egy mély, rekedtes hang. Észre sem vettem hogy van velünk valaki. Szégyenemben óvatosan felé fordítottam a fejem. A szemközti ágyban egy idősebb, izmos férfi ült. Vastag szemöldökei alól gyilkos tekintettel bámult felénk, miközben bajsza alatt alig láthatóan hamis mosolyra húzta a száját. Kirázott tőle a hideg. Ha képes lennék az emberek auráját látni, biztos vagyok benne, hogy az övé koromfekete lenne. Nem tudom pontosan, hogy miért, de minél tovább néztem, annál nyomasztóbban éreztem magam, mintha valaki a mellkasomon ült volna.
     - Maga jól van, Vilmos? - lépett mellé a nővérke, én pedig végre elkaptam róla a tekintetem.
     - persze... - morogta sejtelmesen. A nővér csak bólintott, majd hozzám sétált.
     - Maga y/n?
     - Igen-amint meghallotta válaszomat, mosolya hirtelen már nem volt annyira őszinte. Inkább úgy nézett ki, mint akit egész este fárasztottak, de próbál nem idegesnek tűnni.
     - Tegnap este behoztak három férfit. Váltig állították, hogy mindhárman magához tartoznak, sőt, mind a hárman a maga párja. Úgy néz ki, nem tudnak osztozkodni, ugyanis a mentőnek azért kellett kimennie, mert a fürdőszobában verekedtek, ruha nélkül. Egy szegény bácsi is volt velük, ő a sarokban bújt el, szintén ruha nélkül. Neki semmi baja nem lett, de a többiek súlyosan leverték egymást. Ez csak külsőleg látszik rajtuk, egyébként nagyon is aktívak, amikor meghallották, hogy maga is itt van, ide akartak jönni, azt mondták, nem baj, ha nincs elég ágy, befekszenek maga mellé. Aztán ezen megint összeverekedtek. El kellett őket különítenünk. A neveik Lakatos Zsigmond, Hulió és Álehándró. Szeretné őket látni?-a hallottaktól annyira lesokkolódtam, hogy válaszolni se tudtam. Persze ha tudtam volna, azonnal rávágtam volna, hogy nem, nem akarom látni azokat a férfinak álcázott szörnyeket. Erre sajnos nem volt időm, a folyósóról ugyanis egy hangos csattanás, egy ideges morgás, majd gyors léptek hallatszottak, aztán az ajtóban megjelent ő... A Lakatos Zsiga. Idegesen kapkodta a fejét, majd mikor meglátott már elindult volna felém, ekkor azonban beesett az ajtón Géza bá' két dulakodó fia, és maguk alá temetve Zsiga elterültek a földön.
     - erről beszélek... - morogta a nővér.
     - Y/n!!!! - sipákolták egymás haját tépve.
     - Ezek a vadbarmok nem engedték hogy veled aludjak! - mutogatott Álehándró.
     - nem is akart veled aludni, neked semmi közöd hozzá, csak perverz vagy! - vágta fejbe Hulió.
     - egyikőtöknek sincs hozzá semmi köze, ő az én komoly barátnőm! - rugdoskodott Zsiga.
     - szakítottatok!! - kiáltották ketten egyszerre, mindkét irányból.
     - Ne féljen!-tette valaki a vállamra a kezét, amitől ilyedtemben ugrottam egy kicsit az ágyamon. Mellettem a rossz aurájú férfi állt, amitől libabőrös lettem. - nemsokára vége lesz.
     - ezt hogy érti? - kérdeztem, mire az ablak felé biccentett. Abban a pillanatban az üveg ezer kis szilánkká tört, az ablak helyén pedig fekete ruhás emberek ugráltak be, szaltókat vetve. Ezek... Ninják?! A relytéjes idegenek körbeálltak minket, ahogy a nővér elszaladt segítségért, a fiúk pedig egymás mögé bújva kezdtek el védekezni. Hirtelen az egyik ninja fegyvert fogott a fejemhez, amit Vilmos kivert a kezéből.
     - ő velünk jön. Tetszik nekem. - jelentette ki, majd magához szorítva egy kötelet kötött körénk, és kiugrott az ablakon. Félelmem én hozzá simultam, de rá kellett jönnöm, hogy nem fugunk leesni, a kötél másik végét ugyanis egy helikopterhez erősítették.
     - ki maga? - kérdeztem remegve.
    - János Vilmos. A maffia vezére.