Tekergőnek

Hozzád szólva...

Hé, te ott! Te, aki akkor elvarázsoltál a vadságoddal, a szépségeddel és azokkal a súlyos érintésekkel...Tudod milyen érzés mikor látsz egy farkast, aki a mellkasodba vágja a karmait, majd tépni kezd, élve...mikor érzed a fájdalmat, de nem tudsz meghalni, hisz valami mégis éltet és csak szenvedsz...üvöltesz az éjszaka rideg, csendes nyugalmába...bizonyára tudod. Mind megtapasztaltuk az összetört érzést, a szorító szívet és azt, hogy legszivesebben csak addig tombolnánk amíg az egész világot lángba nem borítjuk. Érezni a tüzet a bőrünkön, hallanánk a csontok roppanását, a halálhörgéseit megannyi férfinak akik miatt remeg a térd ha szembe kerülünk velük. Az igazi, elemésztő káoszt.Emlékszel arra a pólóra, amit őrizgettem szétválásunk után, igaz? Ritka jó anyagú volt...volt. Mert jött valaki, akire vadabb álmaimban is csak elvétve számítottam. Egy késsel vágta szét az említett ruhadarabot, de kivágott belőlem valamit...az általad okozta örökös gyötrődést. Van valamim amit te nem fogsz tudni érezni soha. Tudod mi ez? Gondolkozz csak, megvárom.

....

Nem jöttél még rá, igaz? Nos, a szabadság mint olyan nemes, lángoló szenvedély, ami éltet és örökös tűzben tart. De van nála nagyobbra becsülendő dolog, hűség, elköteleződés. Feláldozni a saját öntörvényünk, hogy együtt küzdjünk meg, mikor az élet újra arcunkba vágja kínzó pillanatait. A kötelék, ami kihat majd rád, felolvasztja a jeget a szívedben, akkor is ha már régen tart a tél.
Tudod milyen érzés a hűség megfogadása? Az eljegyzés, a pillanat amikor a lángod izzó parázzsá válik, és egy fajta megnyugvásra lelsz, amit olyan régen kerestél? Felemelő, és sajnállak hogy te ezt sosem fogod átélni...szépek a lángok, de sajnállak, hogy a tüzed olyan forró, hogy bárkit képes megégetni. Még önmagad sem kíméli meg.