Tizenhárom

1.1K 54 19
                                    




Hallgasd mellé: Oh Wonder -All We Do

CAMI

Két teljes hete próbálom a szőnyeg alá söpörni a gondolataimat. Az, hogy Elyas minden nap megcsörget és ír legalább két üzenetet egyáltalán nem segít abban, hogy elfelejtsem ezt az egész szenvedést, amivel indítottuk a mi kis „viszonyunkat".

Azt az elvet vallom, hogy ami ilyen döcögősen indul az később sem lesz sokkal könnyebb. Elyas most is olyan dolgokat vágott a fejemhez, amik nem feltétlen egy egészséges kapcsolat alapkövei. Nem vagyok egy túlgondolós lány, de még annyi nekem is lejött az egészből, hogy Elyas nehezen teszi magát túl a Sébastiannal kapcsolatos kis ,,afféromon" és amit biztosra tudok, bárhogy is fogok teperni, nem fogom tudni kitörölni ezt az Ő velem kapcsolatos gondolataiból.

Hagyni akartam magamnak egy kis időt, hogy rájöjjek, hogy igazából mit akarok Elyastól. Kíváncsi vagyok, hogy mit érzek, ha ennyi ideig nem beszélek vele. Ebből tudom igazán eldönteni, hogy egyáltalán van-e jövője a kettőnk kapcsolatának.

Bármennyire nehéz belátnom, de hiányzott. A civakodásunk, még talán a veszekedéseink is. De legjobban az hiányzott, hogy gyengéden bánt velem és mikor nem sietetett semmit.

Egészséges, hogy hajnali háromkor rá gondolok? Végül is kutyákra is gondolhatnék, de valamiért csak rajta jár az agyam, de nem a legjobb értelemben.

Majdnem két hete nem bírok normálisan aludni. Csak forgolódok és jár az agyam ezen a hülyeségen, emésztem magam olyan dolgon, ami egyáltalán nem kéne, hogy érdekeljen, mert nem akarom, hogy érdekeljen.

Véget nem érő merengésemből az kis lakásom ajtaján lévő kopogás szakít ki. Ijedtemben kicsit össze is rándulok, hisz nem gyakran fordul elő, hogy ilyen későn bárki is jön hozzám.

Lehet bérgyilkos?

Mondjuk Ő miért kopogna? Egyszerűen csak beosonna és elvágná a torkomat. Mondjuk, lehet arra vár, hogy nyissam ki az ajtómat és lelő egy sima hangtompítós fegyverrel.

Ilyen esetekre lenne jó az, hogyha lenne az ajtómon egy kukucskáló. De mivel ezek az átlagon felüli dolgok nem járnak egy lepattant egyetemista lakásához, ezért nekem kell elvégeznem a piszkos munkát.

Papucsomat gyorsan magamra kapom és kezdek el a szobám ajtajához csoszogni, mikor újra meghallom a türelmetlen kopogást. Azzal egyidőben villan fel a telefonom és kezd összeállni valami a fejemben, hogy ki is lehet az ajtóm másik oldalán.

Gyorsan irányba veszem a bejárati ajtómat, de mielőtt még odaérnék elveszem az éppen ajtó mellett lévő esernyőmet. Biztos, ami biztos, nem?

- Ki vagy? – kérdezem lassan, habár már van egy sejtésem.

- Sébastian vagyok, beengedsz?

Nem teljesen erre a válaszra számítottam, így gyorsan lépek az ajtóhoz és nyitom ki. Nem is gondolkodva. Testemet kis remegés járja át és várom, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Mi a fenét keres itt ilyenkor?

Miért nem üzent, valami baj van? Csak úgy ömlenek a fejemben a kérdések miközben gyorsan kivágom az ajtót.

- Minden oké? Jól vagy? - kérdezem kétségbeesve és kutatom szemeimmel az arcát hátha bármit is sikerül kiolvasnom belőle.

- Bemehetek? - kérdezi miközben Ő is lassan felém néz, kissé meggyötrőt szoborszerű arcán csalódottság és szomorúság vegyül.

Nem szólok semmit, csak arrébb lépek az ajtótól és engedem be Sébastiant lepukkant lakásomba. Hagyom, hogy kicsit körülnézzen, magába igya a látványt és csak utána kérdezősködök.

Ki nem mondott szavaink ✔️Where stories live. Discover now