~unexpected surprise

93 4 19
                                    

Nagy nap volt a mai. A hollywoodi filmipar fejesei úgy gondolták, hogy egy igazán lényegre törő, érdekes és lebilincselő filmmel kell előrukkolniuk, mely nem csak az idei Oscar-jelölést, de magát, a díjat is nemes egyszerűséggel bezsebelheti. Olyan színészeket szerettek volna találni, akik teljes beleéléssel képesek eljátszani a rájuk kiszabott szerepet, így hát mondanom sem kell, hogy a rendezővel intézett telefonbeszélgetésem óta maximális lázban égtem.

Jobb kezemmel az asztalra könyökölve hallgattam a konferenciateremben elhangzott információkat, hagyva, hogy a tekintetem néha-néha a jövendőbeli társaimra vándoroljon. Voltak köztük a számomra már ismerős operatőrök, színészek és producerek is, azonban sokkal inkább foglalkoztatott a kérdése annak a férfinak, aki az asztal túlvégében foglalt helyet,- pontosan velem szemben. Sötétbarna haja tökéletes ívben volt hátrafésülve a tarkója irányába, míg világoskék szemeivel, ha akart, akár egyenesen ölni is tudott volna. Ekkor egy különös érzés fogott el, hiszen nem sok dologban voltam biztos az életem során, de azt, hogy találkoztam-e már vele ezelőtt, azt eszembe sem jutott volna megkérdőjelezni magamtól.

-A tárgyalás véget ért, Miss White - simította finoman a vállamra a kezét a rendező, ezzel elérve, hogy visszazökkentsem magamat a valóságba. Felpillantottam rá, majd mintha mi sem történt volna, elmosolyodtam. - Találkozunk a jövő hónapban.

-Természetesen, Mr. Ross - bólintottam, majd felemelve a kezemet búcsút intettem neki. - Viszlát! Legyen szép napja!

Adtam magamnak pár percet, mire sikerült összeszednem a gondolataimat, s csak ekkor tudatosult bennem igazán, hogy megannyi információ felett elsiklottam, hála annak az embernek, aki nem hagyta nyugodni a múlttal kapcsolatos feltevéseimet.
Némi habozás után végül felálltam az asztaltól, s indulásra készen magamhoz vettem az irataimat, azonban mielőtt még egyetlen lépést is tehettem volna a kijárat felé, egy mély, s határozott hang szólalt fel a hátam mögül.

-Hazel White, igaz?

Megtorpantam, majd hagyva, hogy egy halk sóhaj szaladjon ki a számon egyenesen a hang irányába fordultam. Eleinte nem tudtam,- és talán nem is akartam,- hinni a  szemeimnek, de pontosan az a férfi állt velem szemben, akit az elmúlt másfél óra folyamán megannyiszor  végigmértem.

-Igen - feleltem kissé bizonytalanul, s meglepetten oldalra biccentve a fejemet. - Igen, én volnék az. Segíthetek valamiben? - görbítettem egy kínos mosolyra az ajkaimat, miközben igyekeztem nem elveszni újra és újra abban a páratlan, felettébb ismerős halványkék szempárban.

-Egek, biztosan nem emlékszel már rám, de engedd meg, hogy bemutatkozzam! - nevetett fel halkan, majd udvariasan felém nyújtotta a jobb kezét. - Jake. Jake Gyllenhaal.

Ekkor szinte éreztem, amint a szívem kihagy egy ütemet. A talpamtól egyenesen a fejem búbjáig kirázott a hideg, és a gyomrom is egyfajta görcsbe rándult, mikor meghallottam a már szintén ismerősen csengő nevet. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, hiszen számtalan emlék tört ismét a felszínre, melyeket az évek során igyekeztem a lehető legjobban elnyomni magamban, pusztán csak a karrierem felépítése érdekében.

-Jake? - festettem egy döbbent fintort az arcomra, majd kezet ráztam a férfival. A jelenlegi képességeimből adódóan nem esett nehezemre leplezni a valódi érzéseimet, így hát megcsóválva a fejemet inkább csak úgy tettem, mintha örültem volna annak, hogy ismét összefújt minket a szél. - Jesszusom, el sem hiszem, hogy tényleg te vagy az! Nem láttalak már vagy középiskola óta!

-Tényleg? - ráncolta a homlokát kérdőn, majd zsebre dugta a kezeit. - Mondd csak, követed te rendesen a közösségi médiát?

-Nem, Jake - sóhajtottam kissé frusztráltan, majd eltűrve egy-egy hajtincsemet a fülem mögé inkább lehajtottam a fejemet. - Tudod, gyűlölöm a szociális médiát egészen azóta, amióta az a bizonyos kép kikerült rólam az internetre. Hála neked - tettem hozzá egy szarkasztikus mosolyt festve az arcomra, s ismét a szemeibe pillantottam.

-Ne már, Hazel - forgatta meg a szemeit a férfi. - Hiszen annak már vagy tíz éve. Nőj fel végre, és tekints vissza úgy erre az egészre, mint a karrieredet megalapozó cselekedetre.

-Ez most csak valami vicc, ugye? - fontam össze magam előtt a karjaimat hitetlenül. - Feltöltöttél egy rohadt képet az internetre a fenekemről úgy, hogy azt még a tanári kar is láthassa, majd úgy tettél, mintha mi sem történt volna! - emeltem meg a hangomat vele szemben. - Gúnyt űztek belőlem, Jake, te pedig a saját tudtomon kívül adtad alájuk a lovat.

-Mert azt hittem, hogy vicces lesz, oké? - tárta szét a karjait értetlenül. - Nem szerettelek volna megbántani vele. Tudod, folyamatosan csak azt hajtogattad, hogy szükséged van valamire, amitől majd felfigyelnek rád az emberek, így hát gondoltam poénosra veszem a dolgot, és segítek rajtad.

-A legjobb barátom voltál. A legjobb, de te még ezt is tönkretetted...

A férfi ekkor lehunyta a szemét, majd felsóhajtott. Felfedezni véltem rajta a megbánás jeleit, azonban még én magam sem voltam biztos abban, hogy mit szeretnék kezdeni vele jelenleg. Megbocsátani nehéz, és sokan a gyáva emberek jelképeként tartják számon, ugyanakkor nem tehetem kockára a jövőbeni karrieremet sem, hiszen egy igencsak hosszú és bonyolult forgatás előtt állunk, melyben mindkettőnknek komoly szerepe lesz,- így hát akármennyire is szerettem volna behúzni egyet a társamnak, sajnos nem tehettem meg.

-Tudom, Hazel. Tudom - felelte végül halkan Jake, miközben ismét nekem szentelte a tekintetét. - Sajnálom, amit akkor tettem veled. Éretlen és meggondolatlan módon cselekedtem, de engedd meg kérlek, hogy jóvátegyem mindazt, amit a múltban elkövettem.

-Ez most valami újabb csínytevés akar lenni? - kérdeztem vissza kissé durcás hangnemben, miközben kérdőn felvontam az egyik szemöldökömet.

-Nem, szó sincs róla. Már nem az az ember vagyok, aki akkor voltam, és ezt szeretném bebizonyítani neked is - csóválta meg a fejét mosolyogva. - Holnap vacsorázni megyek a Black Lagoon-ba, de arra gondoltam, hogy talán elmehetnénk együtt is. Már persze, ha a kedved is úgy tartja - vonta meg a vállát szerényen a férfi.

Eme szavai hallatán szinte éreztem, amint feláll a szőr a karomon, s bár az eszem akármennyire is azt súgta, hogy nem szabadna belemennem a férfi játékába, mégis a szívem után mentem,- elvégre nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt az aprócska tényezőt sem, miszerint Jake és én valaha elválaszthatatlanok voltunk, és bármi történt is az életünk során, sosem hagytuk faképnél a másikat. Már-már szinte olyanok voltunk egymásnak, mint a Hold és a Nap, két egyforma, de mégis teljesen különböző testvérpár, csak éppenséggel más családból, más felmenőkkel és körülményekkel.

-Rendben. Elmegyek veled, mint a régi szép időkben. Csak két jó barát, akik nem szúrják hátba a másikat - feleltem végül némi habozás után mosolyogva. Azt szerettem volna, ha Jake megérzi végre a tetteinek súlyát, s bár nem esett nehezemre beadni neki a derekamat, mégsem tudtam újabb szemrehányás nélkül elsiklani a történtek felett.

-Természetesen - bólintott engedelmesen, majd a csuklóján fénylő órára pillantott. - Viszont, ami azt illeti, nekem most mennem kell. Bocsáss meg kérlek, és jegyezd meg, holnap este nyolckor a Black Lagoon-ban várlak téged!

-Holnap este... - ismételtem el halkan egy aprócska sóhaj kíséretében, majd szinte le sem vettem a tekintetemet a férfiról egészen addig, amíg el nem hagyta a termet.

In the shadow of the past [+16]Where stories live. Discover now