December 2.

8 1 1
                                    


Semmi kedvem elhagyni ma este a házat. Holnap korán kell kelnem; reggel nyolctól órát tartok a mesteri hallgatóknak a koreai színművészet kezdeteiről, és még elő kell készítenem a prezentációmat. A színház nem az én szakterületem, mégis átvállaltam ezt az előadássorozatot a kollégámtól. Oșorhean tanárnő betegszabadságra ment, így a félév hátralévő részében én vettem át az óráit. Nem önszántamból, hanem mert a dékánhelyettes személyesen megkért rá. Mondanom sem kell, nem voltam elragadtatva. Ez számomra temérdek felkészüléssel jár, a diákok pedig egyenesen kínzásnak fogják elkönyvelni, mivel egy szót sem fogok szólni az anyanyelvükön, pedig megtehetném.

Jobban belegondolva, jogosan nevezhetnek majd Sátánnak, Ördögnek, meg egyéb pokolbeli szökevénynek, mert élvezni fogom a szenvedésüket. Ezzel is csak tanulnak, bizonygatom magamnak mindegyre, de jól tudom, hogy csak azért kántálom újra meg újra ezt a négy szót, mert saját magam akarom meggyőzni az igazság értékük felől. Valójában hazugság, legalábbis részleges igazság. Azért fogok csak koreaiul beszélni, hogy ők is legalább annyira szenvedjenek az órákon, mint én.

A bérelt lakásom nappalijában ülök. Egy tucat könyv hever a padlón olvasásra várva, a kávézó asztalon pedig a laptopom pihen. PowerPoint prezentációt készítek; természetesen lassan haladok, mert bár semmi kedvem ehhez a témához, igényes munkát akarok végezni. Már majdnem az első fejezet végén járok, amikor megcsörren a telefonom. Meg sem nézem, hogy ki hív, úgy emelem a fülemhez a készüléket.

- Igen, - szólalok meg monoton hangon, a figyelmemet még mindig a prezentáció szerkesztése köti le. A túloldalon autók zúgását, és távolról jövő nevetést hallok.

- Sangwoo! - A nem várt hangos kiáltás miatt ültemben megszököm magam, és reflexszerűen elhúzom a készüléket a fülemtől. Majd beszakad a dobhártyám. - Muszáj eljönnöd a karácsonyi vásárra! A forralt bor idén zseniális, az édességekről nem is beszélve!

Vlad barátom ma is kirobbanó jókedvnek örül, mint mindig. Hadar izgalmában, alig enged engem szóhoz jutni; szerintem nem józan. Hosszú percekig ecseteli a vásár szépségeit, én pedig magatehetetlenül hallgatom. Lelki szemeim előtt látom a takaros sorokba rendezett bódékat, amelyeket a karácsony színeivel díszítettek fel, a hatalmas karácsonyát, amely a főtér közepén áll teljes pompájában, és a tolongó embereket, akik a korlátozásokat figyelmen kívül hagyva, maszk nélkül futnak egyik árustól a másikig. Minden feltétel megvan, hogy a vírus terjedni tudjon.

- Nem viccelek, Sangwoo, muszáj eljönnöd még ma este. Holnapra elveszíti a szépségét!

A homlokomat súrolva, gondterhelten sóhajtok. Egyáltalán nem vonz a karácsonyi vásár gondolata, de tisztában vagyok vele, hogy ha nem megyek önszántamból, Vlad erőszakkal fog kirángatni a lakásomból. Ezt a férfit sosem érdekelt semmi, csak a jelen és a szórakozás. Teljesen hidegen hagyta, hogy nekem holnap nyolckor már a tanteremben kell lennem.

- Jól van, te nyertél, de nem maradok sokáig. Fél óra. Szétnézek és jövök haza, mert veled ellentétben, én dolgozom holnap.

Még hallom, ahogy Vlad elneveti magát, de válaszát már nem várom meg. Kinyomom a hívást, és lecsukom a laptopom. Nem bajlódok különösebben az öltözködéssel; lekapom a vállfáról a legelső kabátot, ami a kezem ügyébe akad, felhúzom a bakancsom, és már kint is vagyok a lépcsőházban. Az ajtót duplán zárom, mint mindig, és unottan trappolok le a lépcsőn. Pár szomszéddal szembe megyek, köszönök, ahogyan azt illik, majd megyek tovább dolgomra.

Busszal az út mindössze tíz perc, de fél óra alatt érek a főtérre, mert dugó van. Jobban jártam volna, ha gyalog indulok el, mint tegnap.

Ma is nagy pihékben hull a hó; gyönyörűen csillannak fel olykor, ha úgy esik rájuk az ünnepi égők fénye. Olyan hideg van, hogy a hópihék egyszerűen megállnak az emberek hajában és ruháin, nem olvadnak el. A szemem sarkából meglátok egy gyereket, aki a szájával próbálja elkapni a hulló havat, és akaratlanul is elmosolyodom. Mintha a huszonöt évvel ezelőtti énemet látnám.

Mielőtt ténylegesen beléphetnék a karácsonyi vásárra, elkérik az oltási igazolványomat. Előveszem a telefonomat, az őr beolvassa a kódot, és grimaszolva bólint, hogy szabad az út előttem. Csak találgatni tudom, hogy milyen rasszista megszólítással illet engem a maszkja alatt, ahogy a következő látogatóhoz fordul. Láttam hogy néz rám. A fajtámat okolja a járvány miatt, pedig azt hinné az ember, hogy két év alatt már lecsengtek az ilyen megnyilvánulások.

A vásár pont olyan, amilyennek elképzeltem. Vlad meséje javarészt az igazságot tükrözte; bámulatos a díszítés és az összhang, idén kivételesen minden ízlésesen van elrendezve, semmi giccs. Egy darabig csak céltalanul sétálok a sorok közt és az árukat figyelem. A kézműves gömbök nem nyerik el különösebben a tetszésemet, de az édességes stand annál inkább. Veszek egy fél rúd keksz szalámit, elsüllyesztem a kabátom belső zsebébe, majd megyek tovább.

Vladot nem kell sokáig keresnem. A forralt bor árust környékezte meg. Már messziről integetni kezd, nekem viszont eszemben sem áll hadonászni a tömeg közepén. Csak egy bólintással adom tudtára, hogy látom őt, és mikor odaérek, elmotyogok egy köszönés félét. A nevetés, amit a telefonban hallottam, a baráti körünk többi tagjától származott. Bogdan, Andrei és Darius is itt van, szemmel láthatóan mind részegek és tombol bennük a jókedv. Úgy látszik, hogy velem ellentétben őket nem kellett kirángatni a házból. Veregetik a hátam, miközben agyba főbe dicsérnek, amiért vettem a fáradtságot, hogy eljöjjek. Diszkréten köhintek egyet mikor figyelmük ismét a borospoharakra terelődik; a szuszt is kiverték belőlem örömükben.

Szinte azonnal rendelnek nekem is egy pohárral, de előre leszögezem, hogy ma nem fogok versenyt inni egyikőjükkel sem. Csak nevetnek.

Két kézzel nyújtom át a bankjegyeket a középkorú, szakállas férfinak aki a pult mögött forgolódik, és hatalmasat kortyolok a forralt borból. Vlad egy cseppet sem túlzott, amikor azt mondta, hogy idén a szezon legnépszerűbb itala zseniális. Kellemesen égeti a torkomat, és nem hagy keserű utóízt, mint a tavalyi förtelem.

Beszélgetésbe elegyedek a többiekkel, ahogy lassan az italomat kortyolgatom. Így tudom meg többek között azt, hogy Bogdan egy új autót akar venni magának karácsonyra, Andrei bögrét ad majd az apjának, akárcsak minden évben, Darius interneten rendelt ajándékokat, de még nem érkeztek meg, Vlad pedig meg akarja kérni a barátnője kezét szenteste. Egy vékony vonallá préselem az ajkaimat, amikor a legjobb barátom belekezd a megfelelő gyűrű keresésének históriájába. Olyan emlékek kerülnek felszínre, amelyeket mindenáron el szeretnék felejteni. Eszembe jut az ősz, pontosabban október utolsó vasárnapja, amikor minden, amiben addig hittem, egyszerűen összetört bennem. Ő volt a mindenem, de teljesen félreismertem, és erre a barátaim ébresztettek rá.

Egy húzásból megiszom a maradék bort, és szavamat megszegve, még egy pohárral kérek. Nem is gondolkodom azon, hogy mit teszek, csak odanyomom az árus kezébe a pénzt, és sanyarú arccal hallgatom tovább Vlad meséjét. Egyikük sem veszi észre, hogy mennyire elment mindentől a kedvem, túl részegek hozzá. De nemsokára én is az vagyok. Versenyt iszok Bogdannal, leitatom Dariust, és közben teljesen elveszítem az időérzékem.

Egyszer csak arra eszmélek, hogy a bódék bezártak, a forralt bor árussal együtt. Duplán látok, szinte csodának számít, hogy még egyenesen tudok járni. Az alkohol elfeledtette velem összetört szívem fájdalmát, de egy vagyont kellett otthagynom ennek érdekében. Hiba volt eljönni a vásárra.

A buszon hazafelé jut eszembe ismét, hogy holnap reggel órát tartok. 


Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
You've reached the end of published parts.

⏰ Last updated: Dec 13, 2021 ⏰

Add this story to your Library to get notified about new parts!

Téli árnyak [Karácsonyi kihívás]Where stories live. Discover now