Téli árnyak [Karácsonyi kihívás]

December 1.

Egyszer régen olvastam egy könyvet. Már nem emlékszem sem az íróra, sem a címre, de volt egy mondat, amely teljesen bevésődött az elmémbe. "Csak a felnőttek képesek rá, hogy olyan unalmas dolgot, mint a séta, a hobbijuknak tekintsenek." Akkoriban, gyerek fejjel még nem értettem ezt a kijelentést. Folyton azon töprengtem, hogy a felnőtteknek tényleg ilyen szánalmas lehet az életük? Hogy nem találnak maguknak kellemesebb elfoglaltságot, mint a forgalmas utcákon, vagy fák között céltalanul barangolni? Hiszen annyi lehetőség van az életben! Bármi, ami jól megmozgatja az embert testileg, lelkileg, vagy a fantáziavilágát, kellemes időtöltés lehet a megfelelő hozzáállással. De a séta? Nincs benne semmi kihívás, mégis mit lehet élvezni benne?

Viszont ahogy teltek az évek, lassan bár, de ráébredtem az igazságra. A sétának pont az a lényege, hogy az embernek nem kell különösebb erőfeszítést kifejtenie, hogy élvezze. Ez benne a szép, tökéletes kikapcsolódást biztosít ebben a folytonosan rohanó világban. Mert a felnőttek élete korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek én azt véltem. Gyakran nehéz észrevenni a jót a hétköznapok monotonitásának árnyékában; az emberek vállait gondjaik ólomként húzzák le, és minden nap, ez egyre csak rosszabb lesz. A társadalom nyomást gyakorol rájuk, különböző elvárásoknak kell megfelelniük ha azt akarják, hogy mások felnézzenek rájuk. Márpedig ki nem akarná, hogy felnézzenek rá?

Egy gondterhelt sóhaj hagyja el az ajkaimat amikor megfogalmazódik bennem eme a költői kérdés. Talpam alatt finoman ropog a hó, s titkon örülök, hogy végül a vízhatlan bakancs mellett döntöttem a félcipő helyett, mikor utoljára vásárolni voltam. Valahogy idén korán beköszöntött a tél, pedig az elmúlt évek tapasztalataiból kiindulva azt hittem, idén sem fog sok hó hullani. Tudom, hogy otthon minden bizonnyal még ennél is több hó hullott az elmúlt napokban, de itt, ebben az Isten háta mögötti erdélyi városban, még ennek a pár centinek is örül az ember.

Kora délután indultam el otthonról, és azóta megállás nélkül a város utcáit rovom, közben be is sötétedett. Nincs egy kifejezett célom, egyszerűen csak szükségem volt egy kis friss levegőre, sosem bírtam sokáig a bezártságot. A séta nem is olyan rossz dolog, mint ahogyan azt gyerekként elképzeltem.

A boltok és utcai árusok már felkészültek a Decemberre és az ünnepi szezonra. Csillogó gömbökkel és hosszan kígyózó angyalhajjal díszítették fel a kirakatokat, egy gesztenye árusnak pedig egy életnagyságú faragott Mikulás jelenti a társaságot. A gyerekek imádják; odamennek, megfogják a fa szobor kezét miközben szüleik képet készítenek róluk az utcai lámpák fényében. Ez után egy adag sült gesztenyét is vesznek. Kicsivel arrébb galambok csipegetik azt a pár szemet, amit maga az árus dobott le nekik, az idős házaspárok pedig gyermekded boldogsággal figyelik a lakomázó madárkákat. Szállingózik a hó. Idilli a hangulat. Mintha egy téli mesébe csöppentem volna. Az utcák tele vannak élettel, már itt kopog az ajtón az ünnep. Kár, hogy én nem érzem a lelkemben a melegséget.

A kezeimet még jobban elsüllyesztem a kabátom zsebébe és azon gondolkodom, hogy mikor lettem ilyen közömbös a karácsony iránt. Gyerekkoromban ezt az időszakot vártam a legjobban egész évben. Imádtam a dalokat, az ételeket, az ajándékokat, és a családi programokat, de egy ideje már mindez egyre kevésbé tud lázba hozni. Tudom, hogy nem a felnőtté válás miatt van így, mert más korombeliek majd kiugranak a bőrükből az előkészületek miatt. Novemberben már állt a karácsonyfájuk, én pedig még abban sem vagyok biztos, hogy lesz-e egyáltalán fám idén. A baj, tehát velem van, azt hiszem.

Lesütött fővel haladok a havas sétányon tovább, amikor hirtelen hatot üt az óra. Szinte vezényszóra, felkapcsolják a karácsonyi fényeket, amelyek beragyogják az egész parkot és főteret. Megtorpanok, és pár hosszú pillanatig csak bámulom az egyik kivilágított villanyoszlopot. Körülöttem az emberek ámuldoznak, én viszont jeges pillantásokkal illetem a fényeket. Rá emlékeztetnek.