Levelek egy küldetésből

1. levél

Mélytiszteletű Prior!

Utazásunk tizedik napján kezdem el írni a leveleimet. Sajnos utunk nem úgy halad, ahogy terveztük.

A Ködvidék határát átlépve, hamarosan rájöttünk, hogy a régi főút járhatatlan. Több helyütt beomlott, vagy hosszan tartó esőzés teljesen elmosta. A kiválasztott csapattal egyetemben, én is azt hittem, amikor e baljós vidékre érünk, a ménkű is lecsap ránk, borzalmas bestiák tekintetében. Helyette (nem meglepő módon), köddel, esővel, és sárral kell megküzdenünk szinte állandóan. A hideg beissza magát a ruhánkba, a páncélunk alá, s az éjszaka neszezései miatt, szinte mindig ugrásra készen állunk.

Kerülőutakon kellett továbbhaladni, és alig akadt megfelelő hely a táborozásra. Legtöbbször kinn a hidegben, a prémekbe bújva próbáltuk átvészelni az éjjeleket. Tábortüzünk is csak pislákolt a nyirkos ágak miatt, így a vizes ruhák, mind a zsákokban landoltak, amelyek át is dohosodtak egy idő után.

Kilenc, kínkeserves nap alatt, mindössze egyetlen rémmel találkoztunk. Talán valamikor nő lehetett, de a húsa már annyira lerohadt, hogy megállapítani nem lehetett. Koszos, fekete karmaival, s dühödt hörgő hanggal rontott nekünk, de Endosnak hála, legyőztük, s elégettük. Mivel a közelben találtunk egy régi temetőt, s különös neszezéseket hallottunk onnét, jobbnak láttuk, ha tovább megyünk, minél hamarabb magunk mögött tudva az égő tetemet, és mindazt, amelyet a temető még rejthetett.

Az ötödik napon egy szélesebb folyóhoz vezetett utunk, ahol egy lorombolt hidat találtunk. Vélhetően még az Ébredések Idején rombolhatták le. Kénytelenek voltunk kerülni. Így legalább két napot vesztettünk, mire találtunk egy rozoga tutajt, amivel átkelhettünk.

Alardin, a futárunk úgy döntött, hogy térképet rajzol ezekről az ismeretlen utakról, mert a mi ismereteink eléggé... időtmúltak.

Ezen az éjszakán pedig, meg se álltunk. Lassan alkonyodott, amikor egy jómódú tanyához értünk. Belesve az ablakokon, viszont láttunk... valamit. Csupán a körvonalai és az árnyéka vetült ránk, de ebből is láttunk, hogy bármi is várakozik odabenn, legalább két méter magas lehetett, hosszan elnyúlt pofájában pedig, rémítő fogak sorakoztak. Eltorzult ágvékony ujjai között, régi gyerekjátékot szorongatott, s jobb volt nem gondolni arra, hogy mi történhetett kis tulajdonosával. Így hát, megkerültük az épületet, és sokszor a hátunk mögé lesve meg se álltunk, csak amikor már virradt.

Találtunk valamiféle régi romot, amely generációkkal ezelőtt talán egy kocsma, vagy pihenőhely lehetett, soda húzódva megpihentünk. Úgy döntöttünk, hogy csak másnap reggel indulunk tovább. Beszélgettünk, s próbáltuk jobban megismerni egymást, hisz csak napokkal ezelőtt ismertük meg egymást. Drága futárunk elég szakavatottnak tűnt a vadonban kóborló fenevadakkal kapcsolatban, s volt olyan kedves, hogy rendelkezésünkre bocsátotta kicsiny könyvecskéjét, amiben számos ismeretlen szörnyűség leirata szerepelt.

Nehézkesen, de összeszedtük magunkat, s kis társaságunkkal tovább is álltunk, remélve, hogy időben teljesíthetjük önnek a kéréseit. A társaság elég mogorva lett. A zord időjárás, az úttalan utakon való kóborlás, és hogy remény se volt egy kis napfényre, eléggé mélabússá tett mindenkit.

Némi enyhülést, egy kicsi elhagyatott falu adott. Jelenleg is itt tartózkodunk, ugyanis a Talpasunk, Torvis elcsúszott a sárban, és kificamította a bokáját. Opale, a bájos mágusnő hajlandó volt rajta segíteni, de a varázs is csak annyit segít, hogy gyorsabban gyógyul. Talán, ha rendbe jön, és az idő is úgy kívánja ismét útnak indulunk.