Parányi véletlenek

1. fejezet

Kiskoromban még elég életvidám, boldog gyereknek írtam volna le magamat aki mindíg a tömeg középpontjában volt, de azóta változtak az idők. Sajnos az élet nem mindenkinek oszt jó lapokat, néha igazságtalan és úgy érezzük, hogy semmiből sincs kijut, máskor pedig a világ legboldogabb embereként éljük a minden napokat. Én is így jártam, ez elől senki se kivétel.

Az anyukámról nem sok, de annál szörnyűbb emlékeim vannak. A megszületésem után 7 év múlva egy szó nélkül lelépett, ami miatt magamba zuhantam és sok ideig magamat hibáztattam. Lett új férje, háza, gyerekei. Gondolom most is boldogan él valahol, mert velünk nem akarta megosztani a tartózkodási helyét, így nem is kerestük. Az az érzésem még a mai napig, hogy mi csak teher voltunk neki. Eldobott minket, mint valami haszontalan tárgyat ami elég ideig porosodott a polcon és szeretne megválni tőle az ember.

Jelenleg az apámmal és a bátyámmal élek egy kisebb tömbházban, Pesten. Nem nagy, de annál otthonosabb. Elköltözhetnénk, hiszen lenne miből, de túl macerás lenne az egész és elég jó helyen lakunk, szóval jó így nekünk.

Apa mindent megtett, hogy betöltse a szülők mindkét szerepét és ne érezzük hiányát az anyai gondoskodásnak se. Bár be kell vallanom, hogy remek szakács, de még a mai napig elmosolyodok azon mikor unalmában elkezd hamisan énekelni főzés közben.

Márkkal, a bátyámmal a születésem óta a mai napig elválaszthatatlanok vagyunk. Mikor anya magunkra hagyott, ő mindig ott volt mellettem és próbált mosolyt csalni az arcomra, hisz láthatóan engem viseltek meg legjobban a történtek.

Nagyon hálás vagyok nekik, hogy ők legalább nem hagytak el, végig kísértek az eddigi életem fontosabb eseményeit és ott voltak mellettem a legrosszabb időszakomban is.

Magamat hogyan jellemezném?
Hát, én is csak egy átlagos lány vagyok mindennapi élettel és problémával, de egyetlen egy aprósággal kitűnők a tömegből. Heterokrómiás vagyok. Vagyis az egyik szemem zöld míg a másik kék színű, ami miatt régebben sokat bántottak, bár ez mostanra alább hagyott. Még mindig jelen lévő ez a probléma, de már nagyjából megpróbálom helyén kezelni ezeket a szituációkat. Ezek a bántások, sérelmek miatt vagyok inkább el csöndben egy sarokban mint, hogy szóba elegyedjek másokkal.

Nem vagyok oda a divatért, az egyszerűség és a kényelem híve vagyok. Tehát a minden napi öltözékem kimerül egy sportcipő-farmer-póló-pulcsi kombóban. A hajammal nem szeretek sokat bíbelődni így meghagytam hosszúra aminek vágtunk egy kis tépett fazont.

Igen, ez vagyok én. Nem elég érdekes? Ez van, ezt kell szeretni.

                               XXX

A fárasztó és hosszú iskolai nap után (ami kellően elszívta minden életkedvemet), megkönnyebbüléssel léptem be a lakás ajtaján. Köszöntem, de várva a válaszra rájöttem, hogy ma senki sincs itthon. Apa elvileg megint túlórázik a munkahelyén, míg Márk a haverjaival lóg.

Nem is kellett nekem több. Levettem a magasszárú cipőmet ami a hó miatt teljesen átázott és a nagy téli kabátomat. Mivel teljesen átfagytam, ezért bekapcsoltam a fűtést, majd bementem a szobámba, hogy ledobjam magamról a táskámat a szokásos helyére, így megszabadulva a nehéz súlytól. Az íróasztalom mellé nézve noszogattam magamat, hogy legalább nézzek bele a tanulnivalókba, de a szokás hatalma győzött és inkább csináltam valami számomra érdekesebb dolgot, vagyis bármit amiben nincs benne a fizika szó.