Kulcs a szívedhez

1. fejezet

Június 14-e volt, a ballagás előtti nap. A 17 éves Gutenberg Karolina éppen a rózsaszín, legyezőszerű díszt rakta fel a bordásfalra.

Amikor le akartam nyúlni a következőért, a létrám megbillent alattam és elvesztve egyensúlyomat, hátraestem. A csattanásra mindenki odanézett a tornacsarnokban, de mire bárki is elindulhatott volna a segítségemre, legjobb barátom már ott is termett.
- Hú, ez szép volt Roli, elismerésem! - röhögött a képembe, de amint meglátta azt a fájdalmas mosolyt az arcomon, tekintete elkomorult.
- Beütötted valamidet? - kérdezte leguggolva hozzám.
- Én nem... au... oké, mégis egy kicsit fáj a derekam... - mondtam, miközben próbáltam felállni.
- Nem vagy még ehhez túl fiatal? - kérdezte, majd látva a kínkeserves akciómat a felálláshoz, menyasszonyosan felkapott, és elindultunk az orvosi szoba felé.
- Te lány, miért van az, hogy mindig ilyen helyzetekbe keveredsz!? – pirított rám Szabó Levente.
- Inkább miért van az, hogy mindig rám sózzák a dekort? – kérdeztem vissza nevetve, közben szorosan átkulcsolva kezem a nyakán.
És jogosan kérdeztem, mert amióta csak a diáktanács tagja lettem, minden évben rám bízták a dekorációt a suli ünnepeinek a szervezésénél, ami valljuk be, a legalja munka volt. De a legrosszabb az összes közül a krepp papír volt. Utálom a krepp papírt. Folyton összevissza szakad, feslik egyetlen érintéstől, ráadásul, ha vizes a kezem, a színe megfogja vagy két napig.
De nem volt mit tenni, ugyanis ez mutatott a legjobban és ez volt a legolcsóbb is.
Persze mind ez úgysem számított, mivel Balázs Rebekának, a diáktanács elnökének (és a suli legnépszerűbb csajának) úgysem tudtam volna nemet mondani. Valahogy úgy éreztem, hogy a lány direkt kínoz. Fejemben már meg is jelent az az ördögi vigyor, amit Rebeka magára ölt, mikor kimondja a nevemet – persze rosszul.
- Jaaaj! Szegény Klári már megint megsérült! – mondta a falra festett ördög, hamis szomorúsággal az arcán, mikor elhaladtunk mellette. Éreztem, hogy Levi karja megfeszült az exe hangjára.
- Még mindig Karolina a neve – mondta ingerülten, sietősebbre fogva.
- Ahh, nem tök mindegy? – fordult el szemét forgatva, miközben gyönyörű, szög egyenesre vasalt szőke haját átdobta hevesen a válla felett.
- Egyszer még megfojtom egy kanál vízben – sziszegte Levi, amint tovább kísért a nővérszoba felé.
Sajnos azonban én már nem figyeltem, ugyanis amint befeszült a karja, én már rögtön kis jelenteket tervezgettem a fejemben, arról, hogy mit csinálhatna azzal a tökéletes karjával. Ugyanis Levi nem volt az a kimondott csúnyaság, sőt! Ha őszinte akarok lenni már ötödik óta, azaz amint megismertem, teljesen beleestem a tengerzöld szemébe. (De mire már biztos lettem az érzéseimben, Rebeka lecsapott rá, és egy évig együtt is voltak, miután a csaj megunta és kidobta a francba. Azóta már eltelt két hónap, de néha még mindig úgy érzem, hogy nem lépett túl Rebekán.)
Amint úgy nézegettem sötétbarna haját, elgondolkodtam azon, hogy milyen lenne beletúrni. És már nyújtottam is a kezem, amikor hirtelen megálltunk a nővérszoba ajtaja előtt, és óvatosan lerakott.
- Innen már betalál egyedül a madame?
- hajolt meg játékos mosollyal az arcán.
És már megint az a fránya gödröcske. – gondoltam magamban, amint egy pukedlivel elbúcsúztam tőle.

Amikor beléptem az orvosi szobába, Halász tanárnő (a védőnő, és egyben ofő helyettesem) régi ismerősként fogadott. Ugyanis szerencsétlen tinilány énem révén, elég sokszor kerültem ehhez hasonló helyzetekbe.
- Roli, már számtalanszor megmondtam neked, hogy vigyázz magadra. – szidott le, miközben aprócska lámpájával vakította szemeimet.
- Tanárnő én igyekszem, esküszöm! – mentegetőztem – de ha egyszerűen ilyen a természetem? – mondtam mosolyogva, de sajnos az a mosoly elég gyorsan lehervadt, és egy fájdalmas nyögés váltotta fel.
- Na és hogy alakul a dolog azzal a jóképű fiúval? – fordult felém a nemtörődöm állarcával, miközben a fájós derekamat kínozta. Csakhogy én átláttam a szitán.
- Khm, Ki? Hogy... mii? Most nem tudom, hogy kire gondolsz... - sütöttem le a szemem, mintha olyan érdekesek lennének a hányásszínű linóleum mintái.
- Jaj, ne játszd itt az ártatlant, pontosan tudod, kiről beszélek. Az a sötétbarna fiú, aki mindig idehoz. – mondta, habár nem is értem miért lepődtem meg azon, hogy tud róla.
- Tanárnő, önnek mindenhol van szeme? – adtam meg magam. Viszont nem kellett volna felnéznem, mert amint ráemeltem a tekintetem, hirtelen gonosz kis vigyorba fordult az arca.
- Úgy tudtam! – ujjongott magában.
- Ennyire látszik? - kérdeztem félve a választól.
- Karolina drágám, te nem tudsz nagyon titkot tartani. - mosolygott rám szeretetteljesen. Akármennyire is szerettem a tanárnőt, amikor így mosolygott rám, mindig a szüleimre gondoltam, hogy vajon ők is így mosolyognának e rám? Vajon szeretnének e, ha látnák kivé, mivé lettem? Ha itt lennének, vajon csalódást okoznék e nekik?
Miután elhesegettem ezeket a gondolatokat, a faliórára néztem, ami 14:55 -öt mutatott, mire - amennyire tudtam - felugrottam a székről, és a kijárat felé indultam.
- Na de most már tényleg mennem kell ofőre. – szabadkoztam, majd gyorsan elhagytam az orvosi szobát.
Halász tanárnő mindig is az ingyenes pszichológusomként szolgált, mióta a szüleim leléptek, és a nénikémnél hagytak engem és a nővéremet. Szinte már második anyukaként gondoltam rá, ha már az eredetivel úgysem tartottam a kapcsolatot.