SK8 the infinity- Strangers Again. RekiLanga fanfic

~0, bevezető~

Minden reggel ugyanolyan. A buszmegállóban álltunk, én és még jó néhány ember. December közepén járunk, emberek lehelete száll, mindenki fáradt s' azon elmélkedik vajon, meleg lesz a buszon? Hiszen, valljuk be elég nagy csoda ha ilyen fagyos napokon meleg van rajta, meg azért nyílván jól esne mindenkinek még akkor is ha, csak két-vagy egy megállót utazik. A busz megint csak késik, pedig ilyenkor alig vannak emberek az utakon, városokban, nem kéne lennie ekkora késésnek.
Mármint, érdekes lenne hajnali 5-kor órákat is várni a késő autóbuszra. Az emberek körülöttem egyre idegesebbnek tűntek, mindenki az óráját nézegette percenként is akár, vagy feszülten inogtak jobbra-balra.
Éppen amikor a testem végre valahára megszokta az utca hidegét akkor érkezett meg a busz. Reggeli szokásos teltház. Az ülőhelyek elfoglalva, a levegő teljesen ki volt szorítva a buszból. A fejem is bele fájdult.
Általában én 1 vagy fél órát utazok a busszal, félúton jöttem rá, hogy kifogtam ma a hosszú járatot. Gondoltam magamban, a rövid járat biztosan késik, ahogyan csak szokott.

Az ablak mellett álltam s' kapaszkodtam.
Ebből a szögből tökéletesen rá láttam mindenkire aki a buszon tartózkodott, még akkor is ha, csak középen álltam, a tömeg egyike voltam. A busz csak tömődött és tömődött, a belvárosba megyünk szinte mindenki oda megy, épp ha, csak szálltak le útközben vagy négyen. Sajnálom is őket, nem valami könnyű ki tolakodni magunkat a tömegből és még időben jelezni a sofőrnek, hogy leszállnánk. Még jó, hogy nem feledékenyek a buszsofőrök és ilyen kicsi apró dolgokra is oda figyelnek, mint mondjuk 5 számára jelentéktelen ember STOP jelzése a buszon. Ez kedves.
Még 2 megálló és már bent is vagyunk a belvárosban, egy nagyon kicsi buszmegállónál álltunk meg. Igazából, nem is olyan kicsi hanem, inkább jelentéktelen. Nem igazán szállnak le, vagy fel emberek. A buszsofőrök még csak észre sem, szokták venni hogy létezik.
A főút mellett van egy fás, bokros dugott részen. Amikor a buszmegállt hatalmasat fékezett. Lábujjhegyre álltam, hajtott a kíváncsiság, hogy mégis mi történt.
Olyan 2 perc várakozás után megjelent a felszálló személy, fekete baseball sapkát viselt, kb orráig érő haja fel volt kötve és figyelmesen ki volt bujtatva a baseball sapka hátulján. Elegáns szürke szövet kabátot és egy fekete garbót viselt, lábán egy fekete bakanccsal és szürke kockás nadrággal. Ismerős volt a mozgása, beszédét sajnos nem hallottam a nyüzsgés miatt a buszon. Furcsa volt.
A szívem egyre gyorsabban s' gyorsabban kezdett dobogni. Nem tudtam mi van velem csak furán éreztem magam. Itt a mellkasomban, valami leírhatatlan érzés és fájdalom kapott el. L-langa?

Nem! Az nem lehet.
Lehetetlen, hogy Ő itt legyen.
Mégis mit keresne itt, 2 éve visszament Kanadába. Semmi keresni valója nem lenne már itt. Mindent és mindenkit hátra hagyott.
Békében s' tűzben egyaránt.
Hiába próbáltam akármivel elterelni a figyelmemet, egyfolytában rá keveredett a tekintetem, és ott meg is akadtam.
A szívem belefájdult a kérdésbe és gondolatba, hogy mi van ha, az tényleg Langa?
Milyen furcsa, hogy az emberek az évek múlásával mekkora tempóban vesztik az emlékezetüket, emlékszem régen akárhol felismert s' most.. Mintha, két vadidegen lenne egy légtérbe.
Egyszerre akartam eltűnni végre a buszról és egyszerre akartam örökre ott maradni.
Még hogyha, ez az ember nem is Langa Hasegawa, akkor is az az érzés amit ezekben a percekben érzek, leírhatatlan.
Azt érzem, hogy repülök de mégis a földbe egyre jobban és jobban elmélyülök.

A gondolataimat sikerült elkergetnem előle, de szemem sarkából figyeltem minden mozdulatát. Az emlékeim nem csaltak, meg voltam bizonyosodva, hogy ez az ember biztosan Langa. De hova mehet? És mikor érkezett ide Japánba? Miért nem szólt senki?
Megannyi kérdés melyre, nem most fogok kapni választ. Az idő eltelt s' megérkeztünk a belvárosba, végállomás. Mindenki az ajtóhoz készülődött majd szépen lassan kiürült a busz.
Langa volt az első aki lelépett a buszról majd sietősen köddé is vált, mikor leszálltam nyomát már sehol sem, láttam. El illant mellkasomból az a furcsa érzés, olyan volt mintha nem is lett volna ott, soha. Miután, Langa visszautazott Kanadába egyedül csak Miya volt az egyetlen akivel tartotta a kapcsolatot és beszélgettek.
Ezért ő volt az első akit felhívtam telefonon, hogy megtudjam mi folyik itt.

~Telefon beszélgetés~

Reki:-Miya, itt vagy?- kérdeztem, nagyon recsegett a vonal.

Miya:-Igen, tessék?- kérdezte lihegve.

Reki:-Szia, Miya! Reki vagyok. Egy ideje nem nagyon beszéltünk amit sajnálok. Nem tudsz valamit Langa-ról?- nem akartam feltűnést kelteni, ha esetleg nem tudná így gyorsan el tudom hessegetni a témát és hagyatkozhatok arra, hogy csak érdeklődtem.

Miya:-Miért kérdezed ezt? Egyébként, igen elég régen hallottam már felőled Kyan.- mondta, kicsit távolságtartónak tűnt.

Reki:-Beszélgettek még?- kezdtem rátérni a lényegre.

Miya:-Néha-néha. Pár napja beszéltem vele.
De, elmondanád mi ez a hatalmas nagy kérdeződi amit játszol most?- kérdezte.

Reki:-Azt hiszem láttam a buszon.- mondtam két sóhajtás közt. A fájdalom egyre nagyobb és nagyobb lett bennem.

Miya:-Az meg lehet. De, hiszen már 2 éve nem is beszéltetek. Mégis, minek érdeklődsz felőle?
Mit vársz?- kezdett kötekedővé válni.

Reki:-Nem várok én semmit!- jelentettem ki.-
Csak..- szakított félbe Miya.

Miya:-Nőj már fel végre Reki! Ez az egész már mind a múlté. Mikor engeded el végre?
Nem veszed észre, hogy ez az egész addig tartott ameddig. A múltbéli dolgokat már lehetetlen visszahozni, ami volt az volt. VOLT!
ENNYI!- mondta, majd rám rakta a telefont.

~Telefon beszélgetés vége.~

Lassan el emeltem fülemtől a telefont és csak bámultam a messziségbe. Lefagytam. A lábaim merevek voltak és gyökeret növesztettek a betonba. Úgy éreztem magamat, mintha egyszer csak kitéptek volna minden egyes emléket és érzelmet a szívemből, majd a szemem láttára égették volna el. Üres.
Üres lettem, lefagytam és nem tudtam mit csináljak. Már, azt is elfelejtettem, hogy minek jöttem be ide a belvárosba. Egyáltalán minek keltem fel reggel? Van valami amiről Miya tud, csak egyszerűen lehetetlen kihúzni belőle.
Olyan mintha, csak magának akarná ezt az egészet bele értve Langa-t is. Mintha, valami megváltozott volna. Én hülye! Minden megváltozott. Már, semmi sem lesz a régi.