A vadász meséje [TPN]

[1]

Norman nem akarta elhinni, hogy mindez megtörténhet... hogy mindez megtörténik. Ott állt földbe gyökerezett lábakkal és az agya képtelen volt akárcsak egy értelmes gondolatot összerakni. Emma elmegy. Emmát elviszik. Az ő Emmája... nem, az nem lehet. Könnyek szöktek a szemébe. Nem engedheti el, de mégis mit tegyen? Ez itt a búcsú estéje, Emma elutasította, hogy megszökjön. Norman nem akarta elengedni. Nem akarta...
Nagyot nyelt és ráerőltette lábait, hogy működésbe lépjenek. Erőtlennek érezte magát. Minden mozdulat hatalmas erőkifejtést igényelt, hogy rávegye végtagjait, hogy mozduljanak. 
 - Emma... - suttogta kétségbeesetten és hangja elcsuklott.
Nem akarta elhinni, hogy itt a vége. Ez nem lehet a vége. Nem így kellene, hogy vége legyen.
Emma szomorúan elmosolyodott és megfogta a fiú kezét. Norman egy papírdarabot érzett a kezébe csúsztatva. Szeme elkerekedett egy pillanatra a döbbenettől, de vonásait rendezte és átölelte Emmát.
Nem akarta elveszteni, elengedni. Mégsem volt választása. Mama megint legyőzte őket, akárcsak a sakkban. Sakk-mattot kaptak. Mama túl okos volt... és átlátott rajtuk. Tudta, hogyha eltünteti azt a képből, aki motiválta mindannyiukat, legyőzte őket végleg.
Norman nagyot nyelt. Magába szívta még utoljára a szeretett Emmája illatát. Emlékezni akart rá, míg el nem jön a nap, hogy ő is elbúcsúzzon mindenkitől pont úgy, mint ahogy most Emma teszi. 
 - Vigyázz mindenkire, kérlek, Norman. - A lány a könnyeivel küzdött. - Ments meg mindenkit, kérlek - suttogta úgy, hogy az ajtóban álló Mama ne hallja meg.
Hogy kérhet... ilyet? Még most is másokra gondol saját maga helyett. Emma még most is Emma maradt.
Könnyei lefolytak az arcán. Miért nem tudott most az egyszer saját magára gondolni?
Ne menj el, maradj itt, akarta mondani, kérlelni, könyörögni, akár a csillagot is lehozná az égből, csak ne menjen el oda, ne legyen ő is...!
De hiába. 
 - Mindenki, integessetek Emmának - szólt közbe Mama és kinyitotta az ajtót.
Mindenki sírt. Senki sem akarta, hogy elmenjen szeretett testvérük, de akik nem tudták, mi a helyzet, azok egyben örültek is, hogy örökbe fogadják Emmát. Most az egyszer Norman azt akarta, hogy felejtse el azt, amit tud és ne kelljen minden egyes éjjel rémálmaiban Emma élettelen testét látnia.
Mosolyogni akart, hogy Emma még utoljára lássa mosolyát, de képtelen volt rá. Hogy is lenne képes...? 
 - Vigyázzatok magatokra és egyetek jó sokat, hogy erősek és nagyok legyetek, jó? - mosolygott Emma a kicsikre és még utoljára Normanra, mielőtt kisétált az ajtón és sosem tért vissza.
A fiú a falhoz tántorgott. A gyomra háborgott. A kezét a szája elé kellett kapnia. Keze megremegett, majd lassan lecsúszott a földre.
Elvesztette Emmát... 
 - Emma... - suttogta és fejét lehajtotta. 

Gyere vissza, kérlek.