WALK ME HOME// F. W. oneshots

Harmadik/2

Meetings- megismerkedések avagy egy sztori lehetséges kezdete

     Pénteken megyek leégetni magam három órától. Hurrá!

2020. valamikor március vége (nincs világjárvány), Péntek

   Sok válogatás után, végül Whitney Houston, What's love got to do with című slágerére esett a választásom. Minden délután többször újrapróbáltam, egészen míg majdnem tökéletesen tudtam a dalszöveget.

   Viszont elérkezett a nagy nap. Tizenöt percen belül megtudom hányadiknak énekelek, és ott fogom szétstresszelni magam az ajtó előtt. Mostmár csak a termet kéne megtaláljam... igen, anyának aztmondtam, hogy tudom hol van, de igazából csak annyit tudtam, hogy valahol a keleti szárnyban.

   Mégis hova tehették azt a nyavalyás akusztikus termet?

  Idegeskedve loholtam végig a folyósókon, majd rájöttem, hogy biztos nem a harmadikon lesz. Így hát nekilódultam a lépcsőknek.
  Késésben voltam, így már nem érdekelt melyik lépcsőfokot ugrom át és melyiket nem. Lendületet vettem, hogy bevegyem a lépcsőfordulót, viszont rosszul tettem, mert egy szegény srácot földre terítettem.

–Öh, izé... jól vagy? -eszméltem fel az épp feltápászkodó srácra. Gyorsan kezemet nyújtottam hogy felsegítsem, viszont már két lábon állt. Csak most vettem észre, hogy egy fejjel magasabb volt mint én.

– Én jól vagyok, viszont... veled minden rendben, Szöszi? -nézett végig rajtam koromfekete szemeivel.

– Velem? Óh, hát persze, csupán épp sietek valahova, és már ötperces késésben vagyok, ráadásul halvány lila gőzöm sincs, hogy hol van az akusztikus terem és... -hadartam el egy szuszra, majd a fiú megfogta a karomat, és a szemembe nézett. Káprázatos tekintete volt, tény és való.

– Hó, hó hó... nyugi... a meghallgatásra mész, igaz? - itt csak bólogattam, próbálván kiegyensúlyozni légzésemet. - Az akusztikus terem a földszinten van, a harmadik bal oldalról. Ne félj, még nem kezdődött meg.

– Te is... a meghallgatásra mész? -néztem a göndörhajú magas srácra.

– Olyasmi. Viszont most siess, mert úgy tudom már csak a frontembert várják, állítólag valahol az iskolában kóvályog... nem lenne jó vele összefutni, nem? -mosolygott sötét haja alól.

– Hát... az elég kínos lenne... -nevettem a velem körülbelül egyidős srácra. - Rendben, hát akkor... Szia!

– Szervusz, Szöszi! Remélem még összefutunk! -kacsintott nevetve majd megfordult és elindult az ellenkező irányba.

   Én is így tettem. Kissé visszafogtam a sebességet, de ugyanúgy siettem, csak mostmár tudtam hova.
 
    Óvatosan nyitottam be a terembe, és az ablakfelőli oldalon egy székre leültem, táskámat magam mellé téve.

   Pár percig csönd volt még, majd fokozatosan elkezdtett mindenki duruzsolni. A tanári asztalhoz pillantottam, ahol üresen állt egy szék. Az énekes még mindig nem érkezett meg.

   Gyorsan elővettem a telefonomat, és írtam anyukámnak, hogy megérkeztem, és le lesz némítva a telefonom. Miután visszatettem a táskámba, vettem csak észre, hogy a középen levő szék is el lett foglalva. De... egy ismerős arc által.

   A göndörhajú srác, akit fellöktem a lépcsőn... ő volt a frontember. És én még azt mondtam hogy kínos lenne vele találkozni... ennél kínosabb nincs. Most hogyan fogok énekelni?

– Üdvözlünk minden kedves jelentekezőt a mai meghallgatáson! Az én nevem Finn Wolfhard, és a The Aubreys nevezetű együttes énekeseként dolgozom szabadidőmben. Persze ha nem épp forgatáson vagyok valahol.

   Itt mindenki elmosolyogta magát, mert kacsintott egyet, de azt már senki sem vette észre, hogy rám.

– Ő pedig itt a jobboldalamon a másik göndör bandatag, még pedig a dobok nagymestere: Malcolm Craig! Húúú!

  A csak lányokból álló közönség pedig Finnel (mint kiderült) együtt elkezdtett nevetve tapsolni és egy-két ujjongást is beledobni a levegőbe.

– Tehát mi vagyunk a The Aubreys, de eddig csak két személyből állunk. Viszont, ma délutánra már az is ki fog derülni, hogy melyikőtök lesz a harmadik bandatag, a lány vokál mellettem. Várjátok már?

– Igen! -hallatszott a kissé halk válasz pár lánytól. Elképesztő, hogy velünk, egy osztálynyi tini lánnyal is úgy tud bánni mint valami stadionnyi közönséggel.

– Rendben, akkor itt is van ez az üvegtál tele piros cetlikkel, rajtuk egy-egy szám. Mindenki húzzon magának egyet, és aszerint fogtok kiállni ide előre a dallal amivel készültetek. Addig mindenki kint lesz, úgyhogy nem kell izgulni. Mi is csak sima tinédzserek vagyunk, akik ugyamúgy zenélnek mint ti. Hajrá lányok! -és ezzel előrébb tolta a tálat.

    Mindenki felállt, húzott egyet, majd kiment a teremből. Mikor én kerültem sorra, Finn mosolyogva odasúgott nekem egy "Sok szerencsét, Szöszi!"-t, majd egy felnőttebb férfi (aki valószínűleg a bátyja volt, mert nagyon hasonlítottak), arrébb hívta valami telefonhívás miatt.

2020. Június 20 , szombat

– Hát, ez volt az első emlékem Finn Wolfharddal. Azóta három hónap telt el, és ma este már a sokadik koncertünkön léphetek fel, mint hivatalos The Aubreys bandatag. -fejeztem be mosolyogva az újságíró hölgynek a helyi lapoktól.

– Rendben, köszönöm szépen Miss Wright.

– CJ. Szólítson csak CJ-nek.

– Művésznév?

– Olyasmi. -mosolyogtam majd felálltam a mocsárzöld básonyszerű anyaggal borított kis fotelből.

   Épp kezet akartam fogni a harmincas éveiben járó hölggyel, mikor Finn rohant felém kiabálva:

– Clarity J. Wright! Hol a nyavalyában voltál?

– Egész végig itt voltam egy interjút...

– Húsz perce kereslek! Gyere már mert tíz perc múlva már a színpadon kell legyünk és még át is kell öltözz! -fogta meg a kezemet és elkezdtett húzni.

– Miss...! Cj! Egy utolsó gyors kérdés!

Finn megállt. Idegesen a riporterre nézett.

– Utolsó, gyors.

   A hölgy nyelt egyet. Igazábol úgy nézett ki mint aki nem tudja hogyan fogalmazza meg a következő kérdést. Aztán legyintett, és feltette:

– Együtt vannak?

   Csend. A kezemet fogó fiúra néztem. Igazából elég bonyolult ügy... én kedvelem Finnt... ő is engem... néha hülyültünk, kapott egy-két puszit az arcára miután egy új gitarszólót sikerült eljátszania, de hogy együtt vagyunk... inkább a göndör arcát kezdtem el fürkészni, hátha pár gondolatát megtudom fejteni. De semmi. Az égvilágon semmi.

– Jaj, elnézést, én nem úgy...-kezdte az újságírónő, de Finn a szavába vágott:

– Igen. Igen, együtt vagyunk. Viszont ha most megbocsát, mennünk kell, mert már csak 6 percünk maradt a fellépésig. -ezzel sarkon fordult, és tovább ráncigált.

– Finn...?

– Hm.

– Mi volt ez?

– Hivatalossá tettem azt amit kellett. - Rámnézett. Aztán meg mintha oly természetes lenne, megcsókolt. De nem úgy mint a filmekben, hanem igazából csak egy sokkal kellemesebb szájrapuszi.

– Na gyere Szöszi, egy egész közönség vár ránk!

Ééés a harmadik rész is publikálva van! (Kettőbe osztva, de remélem ez senkinek sem okoz gondot). Remélem tetszett, ha igen, akkor a szavazatocskákat és kommentecskéket (mint mindig), most is nagyon szívesen fogadom:)
Aurevoir mindenkinek!

Ui: legyen egy fenszi tanévetek:))