Megtört lélek P.G | Befejezett

Tizenharmadik fejezet

Gretchen Hartley

November 7. szombat

Pierre három napja ment el. Miután apával összevesztem az nap reggel, utána sikeresen lenyugodtam és beláttam, hogy Pierrenek biztos valami fontos dolga akadhatott és ezért tűnt el. De aztán nem tudtam várni és írtam neki egy üzenetet, hogy minden rendben van-e vele. Nem kaptam választ rá két napja. Hivatalosan is összetört szível ültem a barátaim társaságában. Miközben ők már tele itták magukat a bokszban, én csak meredtem magam elé. Csalódott voltam anya és Pierre miatt is. Mindketten hátat fordítottak nekem és elhúztak magamra hagyva. Apával nem beszéltünk többet Pierre távozásáról, és úgy tettünk mintha itt sem lett volna, de nekem állandóan eszembe jutott. Borzasztóan rossz érzés volt amiért még vissza sem írt. Naivnak és butának éreztem magam ahogy végig gondoltam a történteket. Nem kellett volna megcsókolnom és egyáltalán közel engedni magamhoz.

- Miért vagy ilyen szomorú, Gretch? --kérdezte Molly, aki most józanabb volt, mint általában.

- Nem vagyok szomorú –tagadtam, közben a mellettem ülő Justin átkarolt.

- De annak tűnsz --mondta Justin.

- A francia gyerek miatt vagy ilyen bánatos? --röhögött ki Greg, aki valószínűleg nem tudta, hogy pont a lényegre tapintott rá.

- Haza megyek --fordultam Justin felé, hogy engedjen ki.

- Megyek veled --mondta azonnal, de én megráztam a fejem.

- Nem kell, majd hívok egy taxit --válaszoltam ahogy kiengedett.

- Jobb fej voltál míg nem találkoztál azzal a pasival --köhintette Jemma, de én inkább úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg.

- Megyek, sziasztok –intettem, majd kimentem a bárból az éjszakai levegőre és hívtam egy taxit.

December: Minden egyre rosszabb kezdett lenni. Eloise, a barátnőm kómába esett és én még látogatni sem mehettem hozzá. Pierről azóta sem hallottam. Anya pedig egy pár hete ismét eltűnt, de apa nem mondta el hogyan rázta le.

Január: Eloise még mindig kómában volt, én pedig a sulira fókuszáltam. A barátaimmal már nem jártam el, de jobb is volt így. Nem tartoztam közéjük. Pierre azóta sem válaszolt nekem, pedig írtam neki többször is. Talán tényleg gyerekesen viselkedtem és elkellett volna engednem. De egyszerűen hiányzott, hogy valaki törődött velem. Most pedig teljesen magamra maradtam és még az egyetlen egy barátnőmet is elfogom veszíteni. Charles Leclerctől kaptam infókat róla, de sose jókat és ez is kezdett teljesen kiakasztani.

Február: Eloise felébredt! Annyi idő után! És szerencsére apa megengedte, hogy meglátogassam. Persze közben reménykedtem, hogy Pierre Gaslyval nem fogok találkozni. A rajongásom utána már rég abba maradt és inkább utáltam, mint, hogy vele foglalkozzak. Szerencsére a Monacoba töltött idő alatt, egyszer sem találkoztunk össze.

Március: Kezdtem tartani az év végétől, mivel hamarosan kiderül minden és ha nem vesznek fel a Monacói egyetemre, nekem biztosan végem. Eloise szerencsére teljesen felépült, de sajnos nem emlékezett rám, de azért kezdtünk ismét összebarátkozni.

Április: Idegeim teljesen ki voltak a felvételi miatt, de szerencsére Eloisenak sikerült mindig megnyugtatni. Anya pár napja haza látogatott, de érdekes módon nem azért, hogy pénzt követeljen.

Május: Eloise és Charles végre összejöttek, aminek nagyon örültem, mert tényleg szurkoltam nekik. Ja és felvettek Monacoba, szóval ősztől végre ott élhetek. Kezdett az élet kedvem visszatérni.

Augusztus 27. péntek

Utolsó dobozt is a bevittem a kollégiumba és úgy tűnt, egyedül leszek a két személyes szobában. Igazából nem bántam annyira, de jó lett volna egy szobatárs. Elkezdtem kipakolni, miközben Eloise mosolyogva belépett.

- Szia --köszönt vidáman. Fehér, piros virágos ruhában lépett be és csak úgy ragyogott mióta Charles-al járt.

- Szia --öleltem meg szorosan.

- Jöttem segíteni a pakolásban, hamarabb is jöttem volna, de Charles képtelen kivasalni az ingjeit --sóhajtotta mosolyogva.

- Milyen együtt lakni? --érdeklődtem.

- Nem lakunk együtt --ingatta a fejét.

- Csak sokat vagyok ott --tette hozzá.

- Ja és csak a félszekrényét foglaltad el –nevettem, mire ő elkuncogta magát.

- Mondtam neki, hogy nagyobb szekrény kell --nézett ki az ablakon, amin egy fehér függöny volt.

- Erre mit felelt?

- Vett egy új zongorát –legyintett, majd az egyik dobozhoz lépett.

- Ezt kipakoljam? –érdeklődött, mire bólintottam.

- És mi a helyzet Arthurral? --bár tapintatos akartam lenni, de muszáj volt rá kérdeznem. Nekem sose lesz ilyen szerelmi életem, mint Eloisenak.

- Hát igazából, az a kínos amikor megyünk hozzájuk, vagy versenyen találkozunk, de amúgy nem szólunk egymáshoz --mondta elhúzott ajkakkal.

- Majd kialakul –bíztattam, bár őszinte legyek, én se nagyon hittem benne.

- Na mindegy, pakoljunk --legyintett.

Sziasztok! Nem akartam hirtelen időt ugranni, szóval így oldottam meg, nem tudom mennyire volt rossz ötlet... Vélemények?  

Instagram: mihalikdkamilla_iroioldal

TikTok: dkamilla