Szürkeségben (RM ff)

1. Rész

-Hé! Azonnal gyere vissza! Fizetni ki fog?! -szólt a piroska utánam, de én még gyorsabban kezdtem el futni.

-Valaki hívjon egy rendőrt! Kiraboltak! -kiállította el magát a bolt tulajdonos, aki kifutva sietett nyomdokomba. Nagy ábrándokban élhet, hogy azt hiszi elkaphat.

-Chh ekkora felhajtást egy péksüteményért! -vissza se nézve futottam szlalomozva, hogy kikerüljem az embereket, akik próbáltak megakadályozni menekülésemben. Futnom kell, mert az életemmel játszom.

"Ne add fel! Harcolj!"

-Állj, rendőrség! -csendül fel egy baljósló mondat egy baljósló embertől. Remek, már csak ő hiányzott.

-Még mit nem! Ahhoz el kell kapnod kékike! -gúnyoltam ki, majd kezdtem el gyorsabban futni, de a rendőr sem volt rest és utánam iramodik.

Kicsit meglepődtem, hogy ilyen gyorsaságba vált át, azonban én soha nem veszítek és nem félek.
Hamar egy háztetőre felmásztam, majd kezdtem el átugrálni a szemben lévő cserepekre. Drága rendőröm meglepődve nézz utánam, hogy mégis melyik Pókember fajtával van dolga, de hamar észbe kap és kezd el utánam baktatni.

Bár a tetőcserepek meglehetősen csúszósak voltak, mondhatni életveszélyesnek is lehetne nyilvánítani, azonban ha van egy kis gyakorlatod ez sem lesz akadály.
Minden erőmet felemészti a menekülés, bár mondjuk az egész életem erről szól, de nem tehetek mást.

"Mi mindannyian kivagyunk taszítva a társadalomból, Bort. "

-Állj meg! -mondta a hátam mögül egy kék paca, de hülye lennék megállni. Börtönbe kerülni valószínű jobb lesz, nem?

Már energiaszintem is a végét koptatta, míg megnem láttam a hídat. Itt az esély lerázni!

Összpontosítottam minden fizikai erőmet a lábaimba, majd nekirugaszkodtam, és átugrottam a lehetetlent. Gyorsan kezeimmel a párkányért nyúltam, ezzel egyidőben húztam fel magam, és kezdtem el eszeveszettül futni. Gyors pillantást vetve üldözőmre csak állt a háztetőn és nézte, hogy a legkörözöttebb személyt hagyta megfutamodni megint.

Már nem a város csili-vili részén sétálok, hanem egy lepukkant, elhagyatott, sívár részén. Pár sortársam éppen a szemetek között próbál valamilyen ételhez hasonló moslékot találni a túlélés érdekében.

Közeledik a tél, és ez számunkra nem valami gyönyörű évszakot jelent.

Gondolatmenetemet egy testvérpár látványa zavarja meg.
Árvák...
Kézenfogva túrják fel a kukákat, azonban mindegyik kuka után csak csalódottan mennek tovább. Kezemben fogva péksüteményeimet elhatároztam nekik több szükségük van rá.

-Hé ti! - szóltam utánuk, majd rám emelték tekintetüket.
-Ez a tiétek lehet! -nyújtottam oda kevéske kajámat. Lassú kéznyújtással elvették tőlem, majd hálásan néztek fel rám.
-Köszönjük szépen! -mondta az idősebbik mosolyogva, míg a kicsi csak testvére hátához bújt el zavarában.
-Ugyan nincs mit köszönni! Mi a nevetek? -kérdeztem mosolyogva a drágáktól.
-Emilia vagyok! És a kishugom pedig Dia! -kishuga neve hallatán megszorította nővére kezét, miközben egy Sziát motyogot.
-Én Bort vagyok! Örülök a találkozásnak!- Nyújtottam oda kezemet feléjük, amit a nagyobbik egyből viszonzott. Diahoz leguggoltam és vártam mikor néz fel rám, amit hamar megtett és viszonozta kézfogásomat.
Csak mosolyogtam az aranyos kislány láttán.
-Nekem mennem kell. Remélem még később találkozunk lányok! -intettem nekik búcsú gyanánt és indultam el "házam" felé. A kislányok integettek még nekem, de ők is felszívodtak ezután.

Pár félelemkeltő utca után megérkeztem lakosztályomhoz, ami nem más mint egy elhagyatott, megrongált óratorony.
A magunkfajtáknak nincs helye sehol...még a szeméttelepen sem.
Rozoga létrán felmászva értem el a legtetejéhez, ami menedéket nyújt számomra. Az épület felső része üvegből van, ami pár helyen már nem nagyon szigetel, emiatt télen nagyon fázom.

"Igazából rosszabb is lehetne!" -nyugtattam magam ezzel a gondolattal.

Van matracom, van egy vékonyka takaróm és még egy barkácsolt szekrényem is van! Igaz üres, de van! Na meg a kilátás! Hát az... Borzalmas... Szörnyű. Mások egy gyönyörű város fénylő épületeinek a látványát élvezi én pedig... A nyomor kéjes látványát. Ahogy szenvedünk, mert kitaszítottak vagyunk.

-Rosszabb is lehetne mi? Ennél rosszabb nincs is! -kiabáltam. Semmit nem ér az életem már születésemtől kezdve. Barátok, család, boldogság. Ezek mind elkerültek, nincs semmi boldogságom az életben, és nem is volt! Vagyis...amikor apám élt. Kicsivel könnyebb volt minden.

Frusztráltan matracomhoz léptem és vettem a kezembe egy naplót. Ezt hagyta hátra apám rám, már csak ez maradt belőle.

Miért kellett így történie? -tettem fel a kérdést az égieknek. Ő volt az egyetlen családtagom és ő is odaveszett.

"Én mindig itt leszek veled!"

-Akkor miért vagy ilyen távol? -válaszoltam magamnak. Apám szavai nem hagynak nyugodni, nem adhatom fel ilyen könnyen.

"Ne add fel! Harcolj!"

Én, aki Sombre John lánya vagyok, Sombre Bort nem ismerek félelmet! Igenis helyett fogok magamnak teremteni a világban, és küzdeni fogok a jogaimért!