Buszos szerelem

Vártam a buszt, mint már annyiszor életemben. Nem is sejtettem, hogy ma így elolvadok majd. Tizenhat óra kilenc perc, semmi, ekkor kellett volna menetrend szerint odaérnie a deszki busznak, de legalább a szigeti busznak meg kellett volna érkeznie, de az sem jött. Tizenhat óra tizenegy perc, megjött a tiszaszigeti járat.

˗ Csodás, most csak három percet késett, nem értem hogy állítják össze a menetrendet, ha szinte minden nap késik. – magamban eljátszottam a gondolattal: Pezsgő, ünneplés, éljenzés.

Miután néhány kocsi elzúg a busz mellett, az egy kiadós gázfröccsel és füstfelhővel utánuk ered, mintha ez valami verseny lenne. A Sportcsarnok meztelen megállójában tovább várakoztam.

˗ Sebaj, legalább az idő kellemes, a kora márciusi havazás után, most kb. tíz fok lehet – gondoltam.

Mindig eszembe jut, hogy a vidéki kis falvakban is milyen népies, díszes, művészi megállók szoktak menedéket nyújtani a buszra váróknak, és Szeged városának egyik legforgalmasabb megállójára bezzeg nem telik már hosszú évek óta (értsd, soha). Alig pár tíz méterrel arrébb pedig ott van egy „B+R" fedett tároló. Igen, én is úgy néztem utána, hogy mit jelent. Eredetileg arra gondoltam, hogy bicikli és motor tároló, de nem, bike + ride, azaz bringázz be a városba és aztán hagyd ott, és szállj tömegközlekedésre. Csak arra nem gondoltak, hogy Szeged nem egy nagy város kerékpárral, és aki már betekert, az nem fog leszállni a bicikliről. Így az a tároló majdhogynem üresen áll legtöbbször. Én nem értek ezekhez a dolgokhoz, de biztos nem az emberek szükségleteit nézték.

És akkor megérkezett a deszki busz. Felszálltam, a komor buszsofőrök arca sokszor ég bele elmémbe. Ők a világ urai, hatalmasabbak az elnöknél, a pápáknál, mindenkinél, még a portásoknál is. Ott pöffeszkedett a sofőri székben. Én minden alkalommal köszönök, és kérem a jegyet, most is így tettem. Úgy tűnik, nem vagyok köszönésre méltó, nem szokásuk a buszsofőröknek, tisztelet a kivételnek, viszonozni egy egyszerű halandó utas köszönését, minek is az. Csak szó nélkül kiadta a jegyet, de őszintén már ezt is előre lépésnek fogtam föl, ugyanis nem egy sofőr szólt már meg azért, hogy felszálltam a makói buszra deszki utasként. Hozzáteszem, hogy menetrend szerint megáll a makói busz – és most nem a gyors vagy expressz járatokról beszélünk – a szanatóriumnál és a menetjegyem tökéletesen érvényes, ráadásul több deszki utas is szokott lenni, amikor morognak, és zsúfoltságig sincs teli a busz. Legalább most nem morogtak, ez is valami. Aztán tovább haladtam a busz belsejébe, a középső ajtóig. Akkor pillantottam meg egy gyönyörű, fiatal lányt. Tűzpiros ajkai rögtön kiemelték a tömegből, hamvas bőre és formás combja pedig igencsak vonzotta a tekintetem. Az arcát alig láttam, mert a haja eltakarta, ez még titokzatosabbá tette. Sokáig a külső ülésen ült, így nem ülhettem oda, bár nem is állt szándékomban, aztán végül belülre ült, így szabaddá vált a szomszédos ülés.

˗ Á, most már túl feltűnő lenne, ha mellé ülnék. – gondoltam.

Aztán a következő megállónál többen is felszálltak, és úgy voltam vele, egye fene, leülök mellé. Az arcát továbbra sem láttam, dús barna haja, mely lágyan omlott vállaira fátyolként rejtegették arcát. Többször a combjaira pillantottam. Olyan jó érzés volt, újra érezni valamit, amit már hosszú idők óta nem éreztem, szerelmes vagyok. Hihetetlen, hogy néha milyen nehéz, olykor pedig szinte már nevetségesen könnyű szerelembe esni. Nem is ismerem, még az arcát se láttam teljesen, de máris szerelmes voltam. Egy virágos könyvjelzőt tartogatott a kezében és egy könyvet olvasott. Olyan aranyos volt és kedves, jól esett a közelében lenni. Fészkelődtem, alig tudtam hova nézni, mit csinálni. A haja sampon illatú volt és a ruhái frissen mosottak. Legszívesebben hozzá bújtam volna, megsimítottam volna az arcát és megcsókoltam volna. Bárcsak a barátnőm lenne, nagyon figyelmes és törődő lennék vele. Igazán küzdenék, hogy megtartsam a szerelmét. Végül elérkezett a búcsú ideje. Készülődni kezdett, és ahogy ide-oda mozgolódott, az oldalamhoz ért a keze, hozzám ért. Aztán felém fordult és megszólított engem, aki csak erre várt. Ránéztem, végre láthattam szépséges arcát, olyan volt, mint egy mesebeli álom, mint aki nem evilágról való. Hogy létezhet íly bájos teremtés? Elhaló hangon szólalt meg:

˗ Elnézést, kérem, engedjen ki. – még most is visszhangzik édes hangja a fülemben.

Felálltam és önkéntelenül is mosolyogva ennyit válaszoltam:

˗ Én is leszállok.

2018. 03. 10. OcsovszkiImre