𝙼𝚒 𝚟𝚊𝚗 𝚔𝚘̈𝚣𝚝𝚞̈𝚗𝚔? ▹ Harry Potter

53. | Újabb látomás

—Tessék, Harry!- szólt borzongva Ron. —Most már tudjuk, hogy miért volt olyan boldog tegnap este.

—Ez nem lehet igaz!- néztem az újságot továbbra is.

—Caramel még ezt is Siriusra akarja kenni!- sziszegte Harry.

—Szerinted van más lehetősége?- kérdezte keserűen Hermione. —Nem mondhatja, hogy: „Elnézést kérek mindenkitől, Dumbledore megmondta, hogy ez lesz a vége." Az Azkaban őrei csatlakoztak Voldemorthoz... Ne vinnyogj már, Ron! Így hát most már Voldemort legveszedelmesebb csatlósai is szabadok. Caramel nem gondolhatja meg magát hirtelen, miután fél évig azt sulykolta az emberekbe, hogy te bolond vagy, Dumbledore meg hazudik.

~~~

A nap egészen gyorsan eltelt. Az órák után Kate-val együtt tanultunk a könyvtárban, majd a hirtelen jött fejfájáson miatt hamar visszaindultunk a klubhelyiségünkbe. Onnan a szobánkba mentünk, ahol én átvettem a pizsamám, majd bebújtam az ágyamba. Az oldalamra fordultam, behunytam a szememet, és szinte azonnal elaludtam...

Álmomban ott álltam egy gyertyákkal gyéren megvilágított, lefüggönyözött ablakú szobában. Egy szék magas támláján pihentettem a kezemet, mely olyan fehér volt, mintha évek óta nem látott volna napot. Hosszú ujjaim sápadt póklábaknak tűntek a sötét bársonykárpiton.

A szék előtt a gyertyák fénykörében fekete taláros férfi térdepelt.

—Úgy tűnik, rossz tanácsot kaptam- sziszegtem dühösen.

—Bocsáss meg nekem, kegyelmes úr- felelte a földön térdelő férfi.

Lehajtott fejjel remegni látszott a gyertyafényben.

—Nem téged hibáztatlak, Rookwood- mondtam élesen, gonosz hangomon.

Elengedtem a széket, és elindultam a földön kuporgó alak felé. Közvetlenül mellette megállt, és lenézett rá - magasnak éreztem magam, sokkal magasabbnak, mint máskor.

—Biztos vagy abban, amit mondtál, Rookwood?- kérdeztem.

—Igen, nagyúr, igen... Hiszen ott dolgoztam a főosztályon...

—Avery azt mondta, O'men el tudja hozni.

—Nem, kegyelmes uram, O'men nem hozhatta el... Ezt ő maga is tudta... Bizonyára azért küzdött olyan kitartóan Malfoy Imperius-átka ellen...

—Állj fel, Rookwood!- suttogtam.

A férfi kis híján hasra esett, úgy sietett engedelmeskedni. Himlőhelyes arca volt; a hegek mély krátereknek tűntek a gyertyafényben. Kissé görnyedten állt, mintha egyfolytában meghajolni készülne, s csak időnként mert felpillantani az arcomra.

—Jól tetted, hogy ezt elmondtad nekem- szóltam. —Nagyon jól... Lám, hónapokat vesztegettem el hasztalan próbálkozásokkal... De nem baj... Elölről kezdjük. Voldemort nagyúr hálás neked, Rookwood...

—Köszönöm... kegyelmes uram- nyögte Rookwood a megkönnyebbüléstől elcsukló hangon.

—A segítségedre lesz szükségem. El kell mondanod mindent, amit tudsz.