Anime Az Életem

bnha | Midoriya x Uraraka

csokisnudli
karakter x karakter (Midoriya x Uraraka)
zene alapú iromány (Devil Town)
rövid sztori (774 szó)
Szemszög: E/1 (Uraraka szemszöge)

Alternatív univerzum(ok):

rossz! kapcsolatú Izuku és Inko au
rossz! kapcsolatú Ochako és szülők au

Vigyázat!
halál
bántalmazás (mentálisan)
káromkodás
furcsa, álomszerű jelenetek

wěîŕđćøŕę

A szél süvít, futunk. Nevetgélve a fűben, egymás kezét fogva. Én Midoriya kezét fogom, Ő az enyémet. Meleg van, otthonos.
Itt minden rendben van. Senki nem fog minket elkapni.

- Apa vett még egy kocsit, étel helyett. - sóhajtottam bele a telefonba Izukunak.
- Megint? - csodálkozott a fiú. - Anya is inkább alkoholra költi a pénzt, mint az egészségünkre.
Felnézek a plafonra, majd a sarkokra. Pókhálósak, fúj.
- OCHAKO! - tépte fel az ajtót anyám. - Megint csak telefonozol, mi? Hihetetlen lusta vagy, fogadjunk, hogy nem takarítottál semmit
Ledobtam magamról a takarót, a telefont letettem a párnámra és a női szülőmhöz siettem, aki a szobámat vizsgálta.
- Minden kész van. Nem maradt ki semmi.
- Persze. - azzal félrelökött és ki ment, egy végszóval. - Lusta picsa.
Könnyeztem, mint mindig, amikor vele kellett beszélnem. Felemeltem a készülékem és belebeszéltem.
- Megint mondtál valami hülyeséget (uraraka anyja).
- ANYÁD MÉRGES! - ordította be apa, de eszébe se volt bejönni hozzám szerencsére.
- Minden oké? - szólt bele a zöld hajú barátom.
- Dühös, legalábbis azt mondják.
Letelepedtem a párnákra és betakartam magam.
- Anyukád volt az?
- Igen. Anya és apa... nem szerelmesek már rég...
- Hé, fel a fejjel, legalább két szülinapod lehet később. - próbált felvidítani Izuku, de nem nagyon segített a szüleim válásáról való gondolkodás.

Beesteledett mire letettük a telefont, sokat tudunk beszélni, vagy csak hallgatni a csendet a vonalban, de legalább ott vagyunk egymásnak. Most így nyáron, hogy nincs iskola szinte soha nem látjuk egymást, a szüleink biztos nem engednék. Hiába van nyár, mégis hidegebbek így nélküle a napok.
Estét mondtam volna? Éjjel, lassan éjfél.
Lehunytam a szemem és rögtön elaludtam, ami szokatlan.

Egy üres, fehér világban ébredek. Hűvös van.
Ekkor meglátok egy kezet, ami felém nyúl. Megfogom, azt pedig magával ránt. Hirtelen egy zöld mezőn vagyok, Midoriyával és futunk.

- Senki nem fog minket elkapni! Itt nem!

El felejtettem minden gondom hirtelen, mintha elvesztettem volna az eszemet is.

- Szorítsd meg jobban a kezem!

Kiáltottam oda neki, hiszen olyan gyorsan szaladtunk, meg is fulladhattam volna a sok levegőtől.

A tisztás végére értünk, egy szakadék volt ott. Ijesztő, félek. Ez valami új. De vele biztonságba vagyok, igaz?

- Egy... kettő... három!

Leugrottunk. Hozzá bújtam, amikor zuhantunk. Valahogy nem féltem már, kellemes volt.

- Nem is olyan rossz veled zuhanni.

Egy olyan fehér helyre értünk ahonnan indultam.
Deku felém fordult, egy lágy mosollyal.

- Megcsinálod holnap estig?

- Mi?

- Holnap is jössz?

Hirtelen felébredek.
A napsugarai megvakítanak, olyan tíz óra lehet.
- Hogy hogy anyuék nem keltettek fel hajnalban? Eh.

Gyorsan elment a nap. Semmi nem történt, ettem, feküdtem, telefonoztam,beszélgettem Dekuval. Ennyi történt. Az álomról viszont egy szót sem szóltam.

Este van, hajnali kettő körül, kopogás az ablakomon.
Midoriya az.
Kinyitom az ablakot.
- Hát te?
- Megyünk?
- Mi? Hova?
- A mezőre.
- Megint álmodok?
- Soha nem álmodtál.
Kirántott az ablakból és futottunk. Csak futottunk és szaladtunk, dombokon át, amígaz ismerős rétre, nem érkeztünk. (Mindketten a pizsamánkba voltunk, az enyémfehér, és csíkos. Az övé barna és zöld. Rossz érzés fog el.) Ott megintleugrottunk a szakadékon, de most egyáltalán nem egy fehérség vett minketkörül. A város, csak üres.

Nem álom.

Meghaltunk.

Együtt.

És most már senki nem kap el minket.

Együtt maradunk.

Vele minden biztonságos.

Ez az esés nem volt rossz, mert vele volt. Ahogy az előző is.
Kellemes.

Ma este, amikor elfutottunk nem a mezőre mentünk, hanem a város egyik magastornyához. A dombok nem dombok, hanem lépcsők voltak. A szakadék a toronyteteje volt. És a város körülöttünk, már a miénk. A mi közös álmunk, amitketten, boldogan élünk végig.

Vagyis nem.

Meghaltunk.

És most már örökre együtt maradunk.

Az utcán sétálunk, kézen fogva, mosolyogva.

- Deku, elfelejtettem a nevem.
- Deku a nevem? Már a tiédet se tudom... úgy érzem, az fontos lenne pedig.
- Ugh, mi is a neved újra?
- Nem számít, Te itt vagy velem, az a lényeg. Csak annyit tudok, hogyszeretlek.
Átkarolt és jól megszorított.

Elsétáltunk a házunk előtt. Egy cipő volt kirakva a járdán.
- Nézd. - mutatott rá a zöld fiú. - A kedvenc cipőd így beporosodott?
- Igen. Sajna.

Ekkor meghallottam anyám hangját a fejembe. Felordítottam, majd elmúlt a hang.A srác mellettem meg se rebbent, úgy ment tovább.

Fura ez.

De szeretem.

Mert vele vagyok.

ja ennyi asszem, szerintem jó lett
na pusz(pussy), imádtam ezt írni és bocsi ha rövid