Zhia

Egy

Eszelős kacagás szaladt végig a Yunmengi folyosón. Wei Wuxian épp a gyógyítót várta, mikor meghallotta ezt a hangot. Nem sokkal később pedig Jiang Cheng kiabálását.

- Hogy mondta, asszonyom?

- Nem vagyok hajlandó meggyógyítani, sem segédkezni Lan Quiren gyógyításában.

- Kinek képzeli magát? Parancsba adtam!

- Megtagadom.

- Hogy merészeli....

- Bárki mást meggyógyítok, de hozzá nem nyúlok. Ebben az elhatározásomban nem tud megváltoztatni, uram.

- Ha nem lenne ennyire ügyes, megfojtanám!

- Csinálja, ha ezen múlik!

Wei Ying nem bírta tovább, meg kellett néznie, kinek van ilyen éles nyelve, de Lan Zhan megelőzte. Kilépett a folyosóra.

- Elnézést klánvezető. Mi történt?

- A gyógyítóm meg akar halni.

Az említett a földet bámulta, meredten. Lan Zhan, meghajolt előtte, amit ő fogadott, de még mindig nem nézett rá.

- Ön lenne az a gyógyító, kisasszony?

- Én. – felelte röviden.

- A nagybátyám súlyosan megsérült, megtenné, hogy mégis ellátja?

- Igen. – meghajolt és elment.

- Mi az, hogy igen?! – kiabált utána Jiang Cheng. Wei Ying értetlenül bámult a nő után, hosszú fekete haja, tartása, olyan ismerős volt, mintha Lan Zhant látta volna. Utána eredt, nem foglalkozott sebesüléseivel.

- Kisasszony, várjon!

- Igen? – nézte tovább a földet.

- Mindig ennyire szégyenlős? Az előbb nem úgy tűnt, hogy zavarja a hangoskodás... – incselkedett vele. A nő lassan felemelte tekintetét. Wei Ying szája elé kapta kezét. Lan Zhan nézett vissza rá. Aranyszínű szemeiben dühös villámok, arca kemény, mint a jáde.

- Azért teszem meg, mert ő kért rá.

- Miért? Ki magának Lan Wangji? Talán az apja?

- Nem. – válaszolta röviden.

- Akkor mit ártott magának az öreg, ami miatt rá sem akart nézni, míg Lan Zhan nem kérte? – a nő szemeiben könny csillogott.

- Elszakított a testvéreimtől. Elnézést. – folytatta útját. Wei Ying követte. Benyitott a szobába, kopogás és minden nélkül. Nem köszönt és egyetlen szót sem szólt.

- Te?! – hördült fel Lan Quiren. A nő szó nélkül, levágta ruháit, vizet forralt a szellemi erejével és kitisztította a sebeit. Alaposan és ügyesen dolgozott. – Köszönöm. – mondta Lan Quiren miután végzett.

- Szeretném, ha tudná, hogy csak miatta tettem, mert megkért.

Lan Quiren nem válaszolt egyből. – Rájött? – kérdezte aztán. A nő megrázta fejét. Wei Ying érdeklődve figyelt.

- Ki maga? – kérdezte újra, miután kiléptek a szobából. A nő nagyot sóhajtott. Újra ránézett. Miért hasonlít ennyire Lan Zhanra?! Elmosolyodott, ez a mosoly viszont Lan Xichent juttatta eszébe. Mintha ez a nő... De az lehetetlen!

- Én vagyok itt a gyógyító. Átmenetileg.

- Miért cselekedett Lan Zhan kérésére?

- Lan Zhan. – mondta lassan. – Neki bármit megteszek. Neki és még öt embernek.

- Az egyik Lan Xichen?

- Igen.

- Miért?

- Mert. – válaszolta nagyon röviden.

- Egy pillanat! Hogy hívják?

- Zhia.

- Ennyi?

- Ennyi...

Zhia sorban ellátta a sebeket, egyszer sem nézett a Lan család tanítványaira, vagy bárkire, aki az utóbbi időben sokat volt Lan Zhannal.

Utolsóként pont őt látta el. Wei Ying nagyon sokat akart még kérdezni. De Lan Zhan, meglepetésére, megelőzte.

- Régóta tartózkodik Yunmengben, kisasszony?

- Egy ideje.

- Miért nem akarta ellátni bácsikámat?

- Sok évvel ezelőtt kifejezetten megkért rá.

- Pontosan mire?

- Hogy soha ne kerüljek a közelébe, sem neki, sem pedig a... Jáde fivéreknek. – Wei Ying figyelemét nem kerülte el, hogy ezalatt sem nézett rá.

- Miért tett volna ilyet?

- Erről őt kell megkérdeznie. – végzett, ki akart menni, de Lan Zhan elkapta csuklóját. A nő nem fordult meg, makacsul előre bámult. Ennél látványosabban nem is kerülhette volna tekintetét.

- Nézzen rám, kisasszony. – a nő arca nedves volt és a fejét rázta. – Nézzen. Rám. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Zhia lassan megfordult, de még mindig nem nézett arcába. Mellkasára szögezte tekintetét. Lan Zhan közelebb lépett és felemelte állát. Gyengéden, de határozottan.

- Huszonkilenc éve nem hallottam a hangját.

- Sajnálom.

- Üljön vissza és beszéljen, beszélj, kérlek.

- Nincs túl sok minden.

- Mindent, hallani, akarok. – és ülésbe húzta Zhiát. Amaz pedig belekezdett.

- Lan Quiren úgy döntött, hogy ideje elmennie, mivel megzavarja a tanulmányaitokat, a havonkénti látogatás.

- Nem így volt.

- Lan klán vezetőnek, feltűnt, hogy Lan asszony megváltozott, de gyermeki szemei nem tulajdonítottak nagy jelentőséget neki. Lan Quiren pedig úgy gondolta e változás nem lesz a jáde fivéreknek megfelelő.

- Maga volt ez a változás? – kérdezte Wei Ying. Zhia ráemelte aranyló szemeit, melyek a könnyektől még igézőbbek lettek és bólintott.

- Miért nem tudtunk rólad?

- Anyátok elment. Ezt mondta akkor. És ő tényleg elhagyta a Felhők Védelmét. Anyát nem érdekelte a kultiválás, ő csak boldog gyerekeket akart. Lan Quiren pedig azt mondta, nem veszi el a születendő gyermekét, ha titeket békén hagy.

- Ez....gonosz. – csúszott ki Wei Ying száján.

- Az.

- Bátyánk tud rólad?

- Nem.

- Miért nem kerestél meg, minket, miután anyánk...

- Belehalt a bűntudatba?

- Igen.

- Elmentem Gusuba. Lan klánvezető épp távol volt, Lan Wangji is, Lan Quiren pedig pontosan tudta ki vagyok.

- Akkor küldött el?

- Igen.

- De miért nem kereste meg külön a testvéreit?

- Volt elég bajuk, ha felfedem magam, Lan Quirent kérdőre vonják és nem akartam a feszültség forrása lenni.

- Hol volt eddig?

- Tanultam. 

- Csak tanult?

- Nem. – mosolyodott el. Furcsa hangok jöttek a folyosóról. Valaki futott. De valami szokatlan volt, amit nem tudott beazonosítani.