𝙼𝚒 𝚟𝚊𝚗 𝚔𝚘̈𝚣𝚝𝚞̈𝚗𝚔? ▹ Harry Potter

48. | Oroszlán és a kígyó

—Hát igen- válaszolt csendesen Hermione. —Onnan van az ötlet... De fontos különbség, hogy én fémbe karoltam a számokat, nem pedig emberek bőrébe.

—Aha... ez szimpatikusabb megoldás- vigyorodott el Harry, és zsebébe süllyesztette az álaranyat. —Csak nehogy véletlenül elköltsem.

—Én nem fogom- szólt savanyú képpel Ron. —Nincs igazi galleonom, amivel összetéveszthetném.

Az idény első kviddicsmérkőzése, a Griffendél-Mardekár-találkozó közeledtével fel kellett függeszteni a DS közös gyakorlásait, mert Angelina ragaszkodott hozzá, hogy a csapt szinte naponta eddzen. A mérkőzés iránti érdeklődést jócskán fokozta a tény, hogy a kviddicskupát már rég nem nyerte el senki.

~~~

Az október szélviharokkal és heves esőkkel búcsúzott, az érkező november pedig meghozta a reggeli fagyokat, s jeges szélrohamai alaposan próbára tették a kviddicsezők csupasz kezét és arcát. Az ég és a nagyterem mennyezete fényesszürkére változott, a Roxfort körüli hegyek hósipkát öltöttek, s a kastélyban olyan hideg lett, hogy sok diák az órák között sárkánybőr védőkesztyűjében közlekedett a folyosón.

A mérkőzés napja derűs, hideg idővel köszöntött ránk. A nagyteremben a szokásosnál pezsgőbb hangulat fogadott minket. Ahogy elhaladtunk a Mardekár asztala mellett, ott egyszerre megélénkült a zsivaj. A szemem sarkából odapillantva észrevettem, hogy a mardekárosok az elmaradhatatlan zöld-ezüst sálon és süvegen kívül egy-egy korona alakú ezüstjelvényt is viselnek. Valami okból többen közülük vigyorogva integettek Ronnak, s ezen a többiek jót derültek.

A piros-aranyban feszítő griffendélesek ujjongva üdvözöltek minket, de Ron még mindig szörnyen festet. A lelkes fogadtatástól mintha maradék önbizalma is szertefoszlott volna; olyan arccal huppant le az asztalhoz, mintha élete utolsó reggelijét készülne elfogyasztani.

—Nem vagyok normális, hogy belementem ebbe- suttogta rekedten. —Nem vagyok normális.

—Az nem normális, hogy ilyeneket beszélsz- pirított rá Harry és Ron elé tolta a gabonapelyhes tálat. —Az viszont normális, hogy izgulsz. Nagyon jó leszel a pályán, meglátod.

—Dehogy leszek- morogta Ron. —Béna vagyok. Akkor se tudnék rendesen játszani, ha az életem függne tőle. Hogy lehettem ilyen idióta?!

—Ron, ne mond ilyeneket. Egyáltalán nem vagy béna!- próbáltam elhessegetni a rossz gondolatait.

—Szedd már össze magad!- mérgelődött Harry.—Gondolj a múltkori védésedre, amikor gólt rúgtál. Arra még az ikrek is azt mondták, hogy profi volt.

Ron megkínzott arccal nézett rá.

—Az is bénázás volt- suttogta megsemmisülten.—Lecsúsztam a seprűről, és véletlen bele rúgtam a kvaffba, amikor vissza akartan mászni.

Harrynek többé-kevésbé sikerült eltitkolnia meghökkenését, és sietve válaszolt:

—Még néhány ilyen véletlen, és a miénk a meccs.

Ekkor megérkezett az asztalhoz Hermione és Ginny. Mindketten piros-arany sálat, kesztyűt és kokárdát viseltek.

—Hogy vagy?- kérdezte a bátyjától, aki úgy meredt a gabonapelyhes tálka alján maradt kevéske tejre, mintha bele akarná fojtani magát.

—Eléggé izgul- vázolta a helyzetet Harry.

—Az biztató jel- szólt vidáman Hermione. —Vizsgán is jobban teljesít az ember, ha előtte izgul egy kicsit.

—Sziasztok!- köszönt ránk egy réveteg hang.

Hátranéztünk: Luna Lovegood sétált át hozzánk a Hollóhát asztalától. Jó páran megbámulták a lányt, sőt sokan nevettek rajta - ami nem is volt csoda, Luna ugyanis egy életnagyságú oroszlánfejet mintázó díszsüveget viselt.