2021.06.09.
Épp a keserves magányom tartom egy vastagfalú pohárban - ahogy azt illik, a felső középosztály sznobságával, melyben 3 évig érlelődött türelmem, akárcsak a fahordóban a barrel proof, melynek alapelveit felborítom a nyári estén - a fizika törvényeit hűen követve - olvadó jégkockák adagolásával egy lassan hűlő pohárba.
Ajkam szélét nyaldosva ízlelem az 1:2 arányban fellelhető szén és oxigén alkotta karbonil ízanyagát féltve minden beszippantott oxigén molekulát, hogy az elegyedve a pompás uisge beatha-val ne okozzon visszafordíthatatlan elzáródást torkomban és szmogos tüdőmben.
Mindent elront a felgyülemlett kozmaolaj megnyúlt szénlánca, mellyel kormos villámait rajzolom kisült idegeimnek egy vászonra, a rostokat külön óvatossággal satírozva.
Az enyhén mérgezővé vált lé infúzióként csöpög le a torkomon, majd pezsegve forr vérsejtjeim folyamában.
A bőröm ilyenkor a pohár alteregója, izzó vérem a viszkivel keveredve látványosan áramlik testemben, és sápadt arcom körvonalán belül pirosra festi azt.
A meleg, vörös színelegy gyorsítja szívem ütemét és a belőle szorgosan pumpált vér pajkos maratonokat fut a testemben, mozgásával ringatva elmém. Gyorsabb az ösztöneimnél is.
A fahordóban az évek alatt tökéletessé érlelt ital tovább erjed belsőm toxikus levében, majd bennem - gyűlölet és bűzös lehelet formájában - végleg megsemmisül.
Tanulmányom elérte a pszichedelikus fázist, a kesernyés ízben megbúvó gabona-kalászok körkörösen kergetőznek a fejemben eltaposva a gyengébbeket akik hajlongással alázkodnak az elmémben futkosó galádság uralmának, bizonygatva a feltevést, miszerint léteznek idegenek. Mi magunk vagyunk az idegenek. Nézz rám; Robotikus mozgásom és emberfeletti bágyadt és érdektelen tekintetem téged is elborít amikor irigy módon birtokba veszed az alkoholtól remegő ajkaim, amiből árad a mámor maró szaga - miközben én csak róvom gabonaköreim Skócia szikkadt tábláin.
Szédületes táncot járok a képzeleteimmel.
A poharam a tananyag, én pedig gondosan tanulmányozom azt, majd ugyanazzal a lendülettel elfelejtek mindent, mire a számonkérésre kerül a sor. Bambán nézek előre, izzadtan és látásom is homályos a kétségbeeséstől és a kudarcba fulladt törekvéseimtől, majd egyszercsak összerogyva a szégyentől elégtelent okádok a tanári asztalra. Kémiai elméletem megbukott;
Zavaromban szélesen vigyorgó állkapcsom elroppantja a vastag üveget, az pedig bosszúból felhasítja az előbb még forrón érintett arcom. Számból ömlik a jeges viszki és a véres nyálam keveréke, majd a pohár fenekére nézve visszatükröződik a felismerés, hogy valójában milyen gyönyörű ez a torz idom.
