|Te Vagy Az Egyetlen |

Ötvenhetedik

- Édes Istenem - fújtam ki magam fáradtan. - Ian...én annyira sajnálom! Nem is tudom, hogy mit mondjak! Remélem, hogy Nathan jól lesz! - suttogtam óvatosan. Ian már nem volt mérges, nem félt, inkább csak csendben ült. Nem tudtam, hogy mire gondol, talán jobb is. Bár láttam rajta azt, hogy élete talán legnagyobb próbatételén megy át ma, azért próbálta tartani magát.

- Mikor Nathan középiskolás volt elkezdett focizni - suttogta mosolyogva, én pedig elképzeltem Nathan fiatalabb fiúként. Biztos vagyok abban, hogy hasonlított rám. - Nagyon szerette a focit, de nagyon makacs volt! Ebben a nagyapátokra ütött! A foci kikészítette őt, nagyon elfáradt! Sokszor haza küldték, mert rosszul lett - pillantott rám. - Az orvosok ekkor tanácsolták először, hogy jó lenne, ha szívpumpát ültetnének be a szervezetébe - húzta össze a szemét. - Tudod, hogy Nathan mit csinált? - mosolygott.

- Kitalálom - suttogtam. - Tovább focizott! - Ian csak bólintott.

- Aiden - suttogta. - Ha, szeretnéd megismerni a testvéred, akkor ez egy nagyon jó esély rá - pillantott rám üveges tekintettel. - Pihenésre van szüksége! Én itt leszek bár... - pillantott jobbra és balra. Az emberek kuncogva pillantottak felém, sokan a telefonokkal a kezükben fényképeztek le. - Mindig így viselkednek? - ráncolta a szemöldökét. Én csak bólintottam.

- Bemehetek majd hozzá?

- Nem tudom - fújta ki magát.

- Úgy értem, hogy...

-Lehet, hogy nem szeretne téged látni!

- Oh! Én nagyon sajnálom ezt az egészet - ekkor befejeztem, mert Ian felállt és Nathan szobája felé pillantott. - Bemegyek hozzá! - helyezte a vállamra a kezét, de ekkor minden érzelem és gondolat eluralkodott rajtam. Egyszerre éreztem mindent. Azt, hogy végre van édesapám, hogy van egy testvérem, hogy a fájdalom és a nyomor ellenére élek és jól vagyok. Felülkerekedett rajtam a kín ami édesanyám elvesztésekor született, és egyszerűen minden ami az életemet érintette.

- Nem akarom, hogy nagyobb baja legyen! - tenyerembe temettem az arcomat és megráztam a fejem. - Nem veszíthetem el - ekkor váratlan dolog történt. Ian White leguggolt elém, kezét a tarkómra helyezte és szorosan a mellkasához húzott. Én sem ellenkeztem. Átöleltem őt, beszívtam az illatát és a vállán sírtam, ahogy egy fiú sírhat egy édesapa vállán. Megkönnyebbültem, de jobban fájt. Minden sokkal jobban fájt. Évek játszódtak le előttem, emlékeket és illatokat éreztem. Egyszerűen csak éreztem mindent, ami az embert emberré teszi. - Nem lesz semmi baja - suttogta a fülembe. - Te pedig nagyon erős vagy! Rám hasonlítasz! Érted, Aiden? - eltolt magától és mélyen a szemembe nézett. Én is így tettem. - Nem engedheted, hogy az érzelmeid uralkodjanak feletted - bólintott határozottan. - Erős férfi vagy - ismételte sóhajtva. A szavai pozitív hatással voltak rám. Már nem sírtam, próbáltam összeszedni magam. Bár a bűntudat még mindig ott volt velem és keserű pillanatokat okozott, de Ian szavaitól jobban éreztem magam. - Ne szomorkodj, oké?

- Igyekszek - fürkésztem az arcát. A szeme mellett már ráncok futottak össze, a borostája már őszült, ahogy a hajában is megjelentek már az ezüst fehér hajszálak. - Megyek megnézem Saraht! - felálltam és hátra léptem egy lépést, de mielőtt magára hagytam volna összeráncoltam a szemöldököm. - T...tudja, hogy unokája lesz?

- M...mármint nekem?! - mutatott magára nagyokat pislogva. Apró mosolyra húztam az ajkam és bólintottam. - Gratulálok! Nagyon örülök neki! Aztaaa...- helyezte csípőre a kezét.

- Gondoltam, hogy lehetne egy jó hír is mára - sziszegtem a fogaim közt, majd intettem neki és a büfé felé vettem az irányt. A büfé előtt több dolog is történt. Újságírók futottak felém és a fényképezőgépeket az arcom elé helyezve megállás nélkül fotóztak engem, miközben telefonokat nyújtottak felém azzal a céllal, hogy felveszik a hangomat. A másodperc töredéke alatt nem tudtam, hogy mit csináljak. Érzelmileg roncs voltam, ez a kinézetemen és a járásomon is látszódott. Nem tudtam szabadulni tőlük, teljesen körbe álltak, miközben a vaku éles fénye világított a szemembe.

- Aiden Baker! Mi történt?! Jól látjuk, hogy sírt?! Aiden, honnan ismeri Ian White urat?! - nem tudtam, hogy honnan ismerik Iant, de ezek mindig mindenről tudnak. Képesek percek alatt olyan információkat szerezni, amik nem publikusak. Biztos voltam, hogy ez ügyben is megvolt a forrásuk, de én erre már nem voltam kíváncsi. Az arcomat takartam és Sarah felé igyekeztem, aki hátrafogott rövid hajjal és elegáns öltözetben várt engem az egyik kerek asztalnál.

- Hagyjanak békén, kérem! Távozzanak! - sétáltam előre az emberek közt.

- Válaszoljon pár kérdésre, Mr. Baker! Mit keres egy kórházban? Talán egy családtagjával történt valami?! Kérem, mondjon pár szót! - mérgesen csuktam be a kávézó üveges ajtaját és a fejemet rázva sétáltam Sarah felé, aki könnyes szemmel felém futott és szorosan átölelte a nyakam. Az öleléséből merítettem erőt. A lapockájára helyeztem a kezem és beszívtam az illatát. Orromat a hajába nyomtam és mélyen belélegeztem.

- Te tudtad, hogy Nathan beteg? - suttogtam, miközben eltoltam magam tőle. Ő csak összeráncolt szemöldökkel halványan bólintott.

- Igen - a hangja olyan halk volt, hogy alig hallottam. Ketten leültünk Raphael mellé az asztalhoz, aki sápadtan rázta meg a fejét.

- El sem hiszem, hogy Nathan rosszul lett - temette tenyerébe az arcát. - Ian mindig féltette az egészségét - pillantott ránk. - De hamar felépül - hajolt hozzám, majd megszorította a vállamat.

- Miattam történt - piszkáltam a kezem az asztalon. - Túl sok volt neki a stressz! Nem tudta kezelni!

- Ne hibáztasd magad, Aiden! - fogta meg Sarah a kezem. Hiába mondták, hogy nem az én hibám, hiába suttogták, hogy minden rendben van. A szívem mélyén igenis fájt, ami Nathannal történt. Szívesen segítettem volna neki, de úgy éreztem, hogy most én lennék az utolsó ember, akit látni szeretne. Ez miatt nem hibáztattam, megértettem és elfogadtam, hogy most mindenhez idő kell. Idő kell a gyógyulásra, a továbblépéshez és az elfogadáshoz is. Kezdem érezni, hogy valóban egy nagy családot alkotunk. Ian, Raphael, de még Bob is az életem része lett. Egy olyan részei lettek az életemnek, ami mindennél fontosabb lett nekem. A zene az egyik szerves része az életemnek, de itt van a magánéletem, ami a zene mellett felülír mindent. Tudtam, hogy ez mindenkinek nehéz időszak lesz.

Titok derült ki...

Emberek törtek össze...

De úgy érzem, hogy már látom a végét. Látom a reményt és azt, hogy egyszer mindennek vége. Vége a fájdalomnak és helyét átveszi a boldogság.

- Szóval nyáron lesz az esküvő?

- Azt tervezzük, igen! - mosolyogtam Raphaelre.

Raphael nem válaszolt, mert az asztalunk mellet Ian állt meg, aki egyenesen rám pillantott. Láttam, hogy mondani szeretne valamit, ezért fürkésző tekintettel figyeltem az arcát.

- Valaki látni szeretne téged - pillantott a folyosó felé. Én csak nagyot nyeltem és tanácstalanul pillantottam Sarah szemébe aki biztatóan bólintott. Mivel Raphael is egyetértett azzal, hogy menjek, felálltam és hevesen dobogó szívvel indultam meg Nathan szobája felé. Lesz, ami lesz.

Kettő halk kopogás után bementen és nagyot sóhajtva megálltam az ágy előtt. Nathan fürkésző tekintettek nézte az arcomat, valóban nem nézett ki jól. Az arca szintelen volt, a szeme alatt lila karikák húzódtak. A tekintete kicsit megváltozott, nem láttam benne az irántam érzett dühét. Nem akartam kockáztatni, de bátortalanul leültem az ágya szélére és mélyen a szemébe néztem Ő is ezt tette, közben összehúzta a szemét. 

- Szóval... testvérek vagyunk? - suttogta halkan. Nem válaszoltam, csak némán bólintottam. Nathan kicsiket pislogva, csak szótlanul fürészett engem. Nem tudtam, hogy mi játszódik le a fejében, elképzelni sem tudtam, hogy mire gondol. De gyenge és sebzett volt. Segíteni akartam neki, de ebben nem tudtam.

- Sajnálom, hogy így kellett megtudnod - ekkor halkan felnevetett.

- Meglepődtem, az biztos - láttam, hogy lassan csukódnak le a szemei, ezért biztos voltam abban, hogy percek alatt elalszik. Miközben egymás szemébe néztünk mintha...mintha szavak nékül értettük volna egymást. Mintha kialakult volna köztünk valami. - Holnap is bejösz hozzám? - annyira meglepődtem, hogy leplezni sem tudtam. Nagyokat pislogtam, a szívem pedig mosolygott.

- Persze, hogy igen!

- Akkor jó - lassan oldalra fordult, nyakához húzta a takarót és álomba merült.

- Akkor jó - suttogtam könnyeim közt.