Titkok hálójában // H.S. /

Huszonnyolcadik fejezet

- Mindenkivel foglalkozol, csak magaddal nem, April. Ha mindenkit előtérbe helyezel, akkor hol maradsz te? - kérdezte rövid hallgatás után.

- Szüksége van rám, Harry - ingattam a fejem csalódottan.

- Sophie tudja, hogy megpróbálsz maximumot nyújtani mindenhol. Csodás barát vagy, és ott leszel vele amint van egy perced fellélegezni - próbált megnyugtatni, de hiába.

- Talán túlvállaltam magam - temettem a kezembe az arcom egy hangos sóhajjal. - Szoktak felmondani a gyakornokok? - emeltem az égre a tekintetem. Nevetve megrázta a fejét.

- Nem hagyom, hogy felmondj. Akkor még ennyit sem látnálak egy héten - mosolyodott el.

- Ez elég önző megközelítés - gondoltam át a szavait. Széles vigyorral vonta meg a vállát.

- Néha önzőnek kell lennünk. Ez egy tanács, amit te is megfogathatnál.

- Nincs időm önzőnek lenni.

- Mire van szükséged? - kérdezte hirtelen. Meglepve néztem a szemébe.

- Azon kívül, hogy egy nap huszonnégy óra helyett harminckettőre? - tettem fel a költői kérdésem. Játékosan beharapta az ajkát, hogy visszafojtsa a feltörő nevetését.

- Olyanra gondolok, amit én is megadhatok neked - vonta meg a vállát. - Szép elképzelés a harminckét óra, de maradjunk megvalósítható keretek között - kért meg.

- Akkor nincs semmi - sóhajtottam fel ismét. - Nem akarlak terhelni a problémáimmal - vallottam be. Pislogás nélkül meredt rám a szavaim hatására.

- Éreztettem már veled azt, hogy teher vagy? - kérdezett vissza eszméletlenül aranyosan.- Azért hoztalak ide, mert úgy láttam, hogy bármelyik pillanatban felrobbansz. Gondoltam jót tenne egy kis egyedüllét.

- De veled nem vagyok egyedül - értetlenkedtem. Nevetve odahúzott magához, és nyomott egy puszit az arcomra.

- Legyünk együtt egyedül - mondta komolyan. Zavaromban megforgattam a szemem, majd a mellkasára hajtottam a fejem, és próbáltam visszafogni a vigyorgásom.

- Köszönöm - szólaltam meg egy idő után. - Ez kellett most - ismertem be, miközben eltoltam magamtól. Lábujjhegyre állva csókoltam meg a hálám jeléül, ami látszólag váratlanul érte.

- Ha tudom, hogy ilyen köszönetet kapok, akkor hamarabb hozlak ide - gondolkodott el hangosan. Nevetve megcsóváltam a fejem, majd ismét egy sóhaj hagyta el a számat. Mosolyogva az állam alá nyúlt. - Mit csinálnál most legszívesebben? - kérdezte váratlanul.

- Elszöknék a problémáim elől - húztam el a számat.

- Akkor szökjünk el együtt - mondta viszonylag komolyan.

- Jó lenne - sóhajtottam fel gondterhelten.

- Én nem vicceltem - tette hozzá. Elkerekedett szemmel néztem rá, és úgy éreztem, mintha képzelődnék.

- Mi? - értetlenkedtem tovább.

- Menjünk el valahová. Akár most is indulhatunk - mosolygott rám, mintha a világ legtermészetesebb dolga hagyta volna el a száját.

- Nem léphetünk le csak úgy, Harry - emlékeztettem.

- Miért nem?

- Mert felnőttek vagyunk felelősségteljes élettel - vágtam rá kapásból.

- És mi lenne a legrosszabb ami történne? Ki tudnál kapcsolódni, és talán nem rágódnál a problémáidon. Néha az segít, ha elszökünk - vonta meg a vállát.