Másnap reggel a nevelő csikorgó hangjára keltünk.
Láttam a többieken is hogy nem szerették őt.
Mára terveztem hogy beszélek az egyik szimpatikus sráccal de még mielőtt megtehettem volna, ő odajött hozzám ebédkor. Pillangók voltak a gyomromban... 15 éves vagyok de még sosem éreztem ilyet. Szinte olyan volt, mint a szerelem első látásra.
Szóval igen, mellém ült. Tudom-tudom nem nagy dolog de nekem még sosem voltak barátaim... Olyan igaziak. Ábrándozásomból mély, de annál édesebb hangja keltett fel.
-szia. Öhm... Hogyhogy nem eszel?
Kérdezte aggódóan.
-hát én ne-nem vagyok éhes.
Próbáltam kifacsarni egy értelmes mondatot.
-hát jó, de ha meggondolnád magad, van nálam egy kis szendvics.
-uh öhm... Hát nagyon köszönöm.
Mondtam megszeppenve.
Sosem mondtam még senkinek hogy étkezési zavarom van. Eléggé megérintett ez a beszélgetés, hiszen régebben mindig azzal bántottak hogy molett vagyok.
Délután a kissé szeles, ámde napos időben az óriás hintán ülve elmélkedtem. Elmélkedtem azon, hogy ki is vagyok én valójában, hogy mi lesz a jövőm s mi volt a múltam.
Mivel az árvaház meglepően az Óceán partján volt, így a hintát jobb helyre nem is tehették volna.
A víz felett repülni mennyei érzés, legalább kitörünk ebből a börtönérzetből...
A nálam nem sokkal idősebb fiú lassan mögém jött, s megfogta a vállam.
Lágyan elkezdte masszírozni, majd ennyit kérdezett:
-na és egyébként mi a neved?
Hirtelen mintha összeakadt volna a nyelvem, szinte csak makogni tudtam.
Ezt feleltem:
- Da-Darah vagyok. Téged hogy hívnak?
-szólíts Sentaja-nak. Egyébként igazán érdekes név, tudtad hogy azt jelenti
Vér?
Mivel elég szegény családból származtam így a hírlapokon kívül nem ngyon jutottam információhoz a külvilágból. Persze ezt nem akartam mutatni így ennyit feleltem:
- igen-igen tudtam... Azt hiszem.
Talán látta rajtam hogy hazudok, talán nem.
A napfényben
szinte sárgának látszó barna szemei csak csillogtak, teljesen elvesztem bennük.
Ő olyan volt... Erős magabiztos, mégis gyengéd, igazi gentleman.
Vastag ujjain ezüst gyűrűk, félhosszú haj, amit csak el tudnál képzelni.
Az idő során minden este kiszöktünk a házból és felmásztunk a tetőre. Lana Del Rey kazettái szóltak a háttérben, miközben mi az élet minden problémáját elemeztük. Ha fáztam megkaptam a kabátját, még a vállát is használhattam párnácskának.
Vsizont eljött ez a nap is.
2005 május 25.
Nagyon furcsán keltem fel... Már is az az érzésem támadt, hogy ma egy különleges nap lesz.
Hát igen, így is nevezhetjük.
Amikor a nap fenn volt, minden teljesen átlagos volt. Az érdekes, mégis kellemes és felszabadító érzésről a lelkemben már majdnem elfelejtkeztem. Vacsora után mindenki felment a saját szobájába. Nekem segítenem kellett a nevelőknek pakolni, így én lemaradtam.
A csendtől szinte zajos, sötét-poros folyosó fapadlója nyikorgott a lábam alatt.
Még mindig utáltam itt lenni, viszont valahogy enyhített a helyzeten, hogy Sentaja van nekem hisz igazából ő volt az egyetlen ember, akivel hajlandó voltam beszélni.
Felültem az ágyamra, és rendet raktam a ruháim közott.
Sentaja leült mellém s nekem dőlt. A hátam mögött átengedte kezét, majd csípőmre rakta.
Olyanok voltunk mint egy szerelmes pár, pedig barátságnál nem volt több köztünk.
