Délután volt. A régi romos házban lévő szobában kuporogtam. Remegtem, hisz nem tudtam mi lesz ezután. Éreztem ahogy Lucifer hatalma eluralkodik felettem. Az egész olyan kaotikus volt, bár betegesen hangozhat de a levegőben tisztán látható por és a könnyek által homályos látásom igazán természet felettinek tűnt. Kétségbeejtő csend volt. Már-már szinte annyira hogy zavaró lett volna ha valami közbeszól.
A magam elé bámulásból kizökkentett a vezetékes telefon csörgése. Nehézkesen felálltam és megszeppenten kimentem az előszobába, hogy felvegyem. A telefon felé nyúló remegő kezemet megzavarta egy rámtörésnek nevezhető pillantás amit Dave Jankins seriff abszolvált. Olyan hirtelen volt, hogy szinte megijedni sem volt időm.
Ő - mint mindig- magabiztosan és szavak nélkül ámbár a szemével intve kommunikált velem. Beültetett kocsijába s elindultunk az irodájához. Az akkornak modernnek nevezhető ház lenyűgözött... Még sosem voltam ilyen helyen. Viszont csodálásom nem tartott sokáig ugyanis lebilincselt és az épületbe beérve beültetett az első székbe. Kaptam az ott lévő belsős embertől egy papír darabot, kicsit levélszerűnek tűnt. Lássuk mi is állt benne:
"Halott vagyok amikor ezt olvasod Darah.
Dave seriff majd gondoskodik rólad amíg bekerülsz az árvaházba.
Hidd el nem lesz rossz ott, viszont kell idő hogy megszokd.
Szeretlek és kérlek ne csinálj hülyeséget.
-szeretettel: apukád, Gurds Mistol"
Meg sem mertem kérdezni mi történt vele... És ha ő már halott és én árvaházba kerülök akkor... Anya?
Nem, az nem lehet. Biztos, hogy nem.
Könnyben gazdag szemeimet elkezdtem megtörölni, de mire végezhettem volna, A seriff megfogott és a kezembe nyomott egy zacskónyi újonnan vett ruhát, és pár, az alap szükségleteket kielégítő dolgot. Jelenlegi állapotomban sajnos nem tudtam neki örülni, inkább sokkba voltam, ha ezt nevezhetjük annak.
Sosem gondoltam volna hogy ide jutok. Eddig is nehéz életem volt, hát még ezután. Elgyalogoltam az árvaházhoz és berendezkedtem. A recepciós nem kérdezett semmit, olyan érzésem volt mintha mindenki tudott volna valamit rajtam kívül.
Ahogy a szobatársaim néztek rám, valami eget és földet rengető volt.
Láttam a szemükben a fájdalmat és sajnálatot, de egyszerűen nem tudtam mire vélni.
Csak ültem azon az ágynak nem nevezhető matracon és még mindig a levelet szorongattam.
Amikor elesteledett, tudtam hogy az éjszakám álmatlan lesz, ám arra nem gondoltam, hogy már is a kiszökésemet fogom tervezgetni.
De nem direkt csináltam. Mindig is volt egy belső hang ami irányított, ebben most sem volt hiány.
Nem tagadhatom a szobatársaim között volt két egész szimpatikus ember, a nevüket nem tudom viszont terveztem már megismerni őket.
