|Te Vagy Az Egyetlen |

Történet kiegészítő 2

- Nézd Robert, milyen szép falevelek! – Rose visszafutott hozzám és mosolyogva helyezte arca elé a leveleket. Az óriási levelek takarták az arcát, ezért úgy gondoltam, hogy ebből egy tökéletes fénykép készülhet.

- Maradj így, kicsim! – mosolyogva húztam ki vászon nadrágomból a kicsi fényképezőgépet és bekapcsoltam a hüvelykujjammal. – Maradj ebben a pózban – miközben lefényképeztem Rose arca előtt található óriási falevelet, észre sem vette, hogy készítettem róla egy másodikat. A képen tökéletesen látszódik az arca, miközben a kopár fa kopasz faágai közé merengett. Az arca gyönyörű volt, én pedig boldog voltam, hogy ő boldog volt.

- Most csináljunk egy közös képet! – Rose mosolyogva akarta elvenni kezemből a gépet, de valamiért nem adtam oda. Miért? Azért, mert... féltettem a kapcsolatunkat. Bármi történhet ezzel a fényképezőgéppel. Ha az édesapám megtalálja és talán rólam is egy képet rajta, akkor biztosra tudná, hogy közöm van a lányhoz. Én csak a szerelmünket féltettem. – Baj van? – lépett közelebb hozzám, majd tarkóm köré fonta a kezét és boldogan oldalra biccentette a fejét. – Tudod, hogy mi maradt meg bennem a legjobban arról a nyárról? – hüvelykujjával a tarkómat cirógatta, ezért libabőrrel fogadtam minden édes érintését.

- Van egy tippem – hajoltam az ajkához és lassan megcsókoltam. – Az első csókunkra gondolsz? – emlékeztem vissza egy hónappal korábbra, amikor Rose a karjaim közé csúszott én pedig megcsókoltam.

- Arra is! De jobban megmaradt bennem az, hogy megütöttem a gyönyörű szemed a táskámmal – mélyen a szemembe nézett majd megrázta a fejét. – Te vagy az én kék szemű hercegem – csókot adott nekem, én pedig oldalra biccentettem a fejem és viszonoztam minden érintését.

Tudtam, hogy egyszer apám észre fogja venni, hogy gyakran járok el otthonról. Igazából magamnak köszönhettem a figyelmetlenségemet, amikor a konyhába belépve kiszúrt rajtam valamit. Apám fiatal volt, erős és jó megfigyeléssel rendelkezett. Tejet szerettem volna tölteni magamnak, de tömény pipáját a tartó mellé helyezte, majd felvont szemöldökkel mellém lépett és oldalra fordította a fejem. Fájt a mozdulat. Apámnak mindig is erős keze volt. – Mi ez itt?! Mi ez a vörös folt?! – kicsit megpacskolta az arcom, majd meghúzta fehér ingem gallérját. – Ez rúzs?! – kiabálta. – Nyár óta folyton eljársz itthonról!

- Ez nem rúzs! Mit gondolsz?! - mérgesen löktem el kezét és sóhajtottam fel. – Egyébként már elmúltam húsz éves!

- Pontosan! És már itt sem lennél, ha már választottál volna magadnak egy gazdag lányt! Arra várok, hogy mikor állsz a saját lábadra! – vissza ült székére, majd tovább pipázott. Ahogy említettem, apa fontosnak tartotta a társadalmi rétegeket. Abban az időben kifejezetten nagy hangsúlyt fektetettek a szülők arra, hogy gyerekük magukhoz hasonlóval ismerkedjen meg. Apám befolyásos és gazdag embernek számított, ezért gazdag családapaként egy hozzám illő lányt képzelt el mellém. Bár húsz évesen dönthettem volna, nem akartam szégyent hozni apámra, mert családok és barátok közt gyorsan terjednek a hírek, pletykák. – Szerintem említettem már neked, hogy Isabella nagyon gyönyörű és jó nevelt lány! Szülei bankban dolgoznak! Jómódú családból származik! Ma este átjönnek vacsorára!

- Fáradt vagyok! – pillantottam az órára. – Szerintem lefekszek aludni! – miközben a szobám felé sétáltam és megálltam a barnára festett küszöb előtt, apám utánam kiabált.

- Öltözz fel és ne merj rám szégyent hozni! A lányuk csak miattad jön el! Ezért javaslom, hogy szedd össze magad! – apa mindig hatalommal bírt felettem. Abban az időszakban minden gyerek szófogadó volt és próbált alkalmazkodni szülei kérésének. Ilyen volt a társadalom.

- Ha muszáj – préseltem ki magamból a szavakat.

Csíkos ingben és elegáns farmerban ültem az asztalnál, miközben Isabella velem szemben ült és szégyenlősen mosolygott rám. Unalmas volt. Nem keltette fel a figyelmem. Nem olyan volt, mint Rose. Rose egy földre szállt angyal, egy igazi cserfes lány. Nekem ő kellett. Ő lett a szívem választottja. – És hogy vagy? – pillantott rám Isabella.

- Jól vagyok! – tovább ettem, de mivel apa torkát köszörülte, ezért félre nyeltem a borsót és bólintottam. – Te hogy vagy? T...táncolsz, igaz?

- Lovagolni szoktam – mondta úgy, mintha ez természetes lenne. Ahogy említettem Isabella és én nem találtuk meg a közös hangot, bár nem is akartam.

Másnap késő este elmentem Rose házához. Még emlékszek, hogy suttogva nyitotta ki nekem a kaput. A bejárati ajtót nem léphettem át, ezért a régi csirkeólban találkoztam vele. Csupán két hónapja voltunk együtt, de tudtuk, hogy szerelmesek lettünk. Intenzíven történtek köztünk a dolgok, fel sem fogtuk, hogy tényleg szerelmesek lettünk. Miközben a puha szalma tetején felette támaszkodtam, addig a félhomályban elvesztem a szépségében. – Tegnap este hívtalak, de nem vetted fel a telefont – suttogta egy hófehér hálóingben alattam. A fehér anyag felkúszott meztelen combján, a pántja lecsúszott a selymes vállán. Csábított, hogy érjek hozzá, hogy tegyem magamévá, de képtelen voltam ennyire siettetni a kapcsolatunkat. Hogy miért? Azért, mert mindent akartam tőle.

Szerelmet.

Szenvedélyt.

Kacagást és mókázást.

- Volt egy családi vacsora. Apám gyerekkori barátja jött át hozzánk a feleségével és a lányával – az utolsó szó hallatán, Rose sóhajtva felült és hátra túrta barna haját. – De nem éreztem jól magam! Mindig rád gondoltam! – mivel láttam rajta, hogy bizonytalan lett az érzéseimben, megfogtam a kezét és szívem fölé helyeztem. – Tudom, hogy csak két hónapja vagyunk együtt, de Rose... igazat mondok, ha azt mondom, hogy fontos vagy a számomra! Soha senkivel nem éreztem magam még ilyen jól! Már azon az estén bezártalak a szívembe – emlékeztem vissza a nyár záró búcsúra. Rose a szemembe nézve elmosolyodott, de még mindig szomorú volt.

- Még akkor is, ha más társadalmi rétegből származunk? – olyan volt, mint egy kislány, akit megfosztanak a plüssmacijától. Egyszerre szakadt meg a szívem és lettem szomorú is az miatt, hogy bánatot látok könnyektől csillogó szemében.

- Engem ez nem érdekel – rántottam meg a vállam, majd ledőltem és mellé feküdtem. – Azért nem érdekel, mert boldog vagy velem! Én pedig boldog vagyok veled! Már húsz évesek vagyunk, Rose! Dönthetünk a boldogságunkról! Csak bízz a szerelmünkben! Rendben? – mosolyogtam. Rose nem válaszolt, csak mosolyogva mellkasomra hajtotta fejét és bólintott. Végülis ezt válasznak vettem.