What would have been, if...

×3×

Éppen két rajongóval beszélgetett, akik megállás nélkül vihogtak és nyávogtak neki. Mindegy, legalább lesz egy kevés időm összeszedni a gondolataimat, és a bátorságomat.
"Sajnos,, a kevés idő, tényleg elég kevés volt. Miután befejezték a nyalizást, a két lány csinált egy szelfit Daniellel, aztán továbbáltak. Rajtam a sor.
Lenyeltem a nagy gombócot a torkomban, és vettem egy hatalmas lélegzetet. Nem segített sokat. A lábaim lecövekeltek a földbe és mozdulni sem bírtam. A szívem majd kiugrott a helyéről.
- Rebi, menjél már! - rázott meg barátnőm.
- Huh, huh... - szökkdeltem idegesen - menni fog!
Elindultam. A távolság köztem és Daniel között nem lehetett több tíz méternél, de mégis úgy tűnt, mintha kilóméterek választanának el tőle.
A pulzusom egetrengetően magas lehetett, a vér a fejembe szállt, és a bennem felgyűlt izgalomtól le tuttam volna futni egy egész maratont.
Na de mikor észrevette, hogy közeledek felé, és rám nézett azokkal a csodálatos, tengerkék színű, boldogságtól ragyogó szemeivel... végem volt.
A szívverésem kihagyott, levegő alig érte a tüdőmet, és a pillangók hadának fürge ide-oda repkedését kezdtem el érezni az egész hasamban.
- Sziaa! - köszönt barátságos mosollyal az arcán, így láthattam a kicsit szétálló, aranyos fogait. Olyan cuki velük.
- Sziaa! - köszöntem vissza remegő hanggal - természetesen nem azért, mert féltem tőle. Ezután adtam neki egy hatalmas ölelést, amit ő is viszonzott. Annyira felemelő érzés volt. Daniel karjai között minden lecsendesült, és az izgatottságom egy szempillantás alatt porrá lett.
- Hogy vagy? - kérdezte a fülembe suttogva, amitől kicsit kirázott a hideg, és muszáj volt belülről megharapnom a számat, hogy visszafogjam magam.
- Jól, sőt...remekül vagyok, köszönöm. Hogy szemtől szembe tudjunk beszélgetni, elengedtem Danielt, de igazság szerint még jó sokáig öleltem volna. - És te? Nem izgulsz a fellépés miatt?
- Csak a szokásos izgatottság van bennem az adrenalin miatt. De ilyenkor mindegyikünkben van egy kicsi ilyen érzés. Az mi a kezedben? - mutatott rá a kicsi ajándék dobozra, amit még mindig tartottam, és nem tudtam elképzelni, hogy hogyan nem esett ki a kezemből.
- Őhm, neked csináltam - nyújtottam felé a dobozt. - Semmi különös, csak pár apróság.
Daniel kibontotta a dobozon lévő masnit, majd leemelte az ajándék tetejét.
- Oooh, almalé. És dinnyés...uuh - amint meglátta ezeket a dolgokat, szemei felcsillantak, és levakarhatatlan mosoly ült ki az arcára - nem mintha eddig nem ért volna fülig a szája. Annyira örült ezeknek, mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékoknak.
- Köszönöm, öhm... - fejét kérdően megdöntötte, mintha a nevemet szeretné megtudni.
- Rebeka. De mindenki csak Rebinek hív. Kivéve ha valami hülyeséget csinálok, vagy valakinek az ágyára megyek már, mert akkor Rebeka vagyok.
Ezen mindketten felröhögtünk. Csodás érzés volt élőben az édes, felszabadult nevetését hallani.
- Szép neved van.
- Köszönöm. - nem tudtam nem elpirulni ettől a mondatától. Eddig is paradicsom vörös volt az egész arcom, de most...
Már csak ez hiányzott.
- És egyedül jöttél ide, Rebi? Leírhatatlan érzelem áramlott keresztül a testemen, ahogyan kimondta a nevemet. Szedd össze magad!
- Nem. A barátnőmmel, Bogival - mutattam rá, aki pillanatnyilag a telefonjával volt elfoglalva - jöttem ide, de ő csak elkísért. Nem rajongótok.
- Áh, értem. Mit mondtál, mi a neve?
- Bogi. Boglárka a teljes neve, de őt is, mint engem, csak becézve szoktuk hívni - magyaráztam el.
- Érdekes név - döbbent meg -, még soha nem hallottam ehhez hasonlót. Honnan jöttetek?
- Magyarországról.
Daniel hirtelen mintha sokkot kapott volna. Álla leesett, és csak bámult engem. Aztán rájöttem, hogy félreértettem a kérdést.
- Mármint onnan származunk, de nem onnan jöttünk. Itt lakunk L.A.-ben.
Daniel azon nyomban
megkönnyebbült.
- Huh, azt hittem...azt hittem, hogy onnan ide repültetek, csak miattunk.
- Ja nem, mármint... - elakadtam, vagy csak nem akartam folytatni? Mi van, ha elmondom az igazat, és egy tipikus őrült fannak fog tartani?
- Mármint mi? - kérdezte Daniel kíváncsian. Úgy tudtam.
- Mármint... - hajtottam le a fejemet - én onnan is ide utaztam volna, csak hogy lássalak titeket. Lehet, hogy ez kicsit furán hangzik, de akkor is. Ti nagyon sokat jelentetek nekem. A zenéitekkel és a naponta feltett Instagram posztjaitokkal mindig fel tudjátok dobni a hangulatomat, még akkor is ha nagyon rossz napom van.
A mondandóm végén vissza emeltem tekintetem Daniel arcára, és egyszerre döbbenten és kíváncsian néztem rá. Az arcáról a mosoly eltűnt, helyette viszont előbújt egy érzékeny, aranyos, csodálkozó arc, amitől el tudtam volna olvadni.
- Aahw, ilyet nem sokan mondtak még nekem, nekünk személyesen. Gyere ide. - letette az ajándékát, és ölelésre tárta karjait. Természetesen én egyből átkaroltam.
Két karja a vállaimon nyugodott, feje pedig az enyém mellett volt, pont olyan magsságban, hogy hallottam, ahogyan egyenletesen veszi a levegőt. Behunytam a szemeimet, és csak hallgattam. Élveztem a pillanatot. A nyugalom átjárta a testem minden egyes kis zugát. De, mint minden jónak, ennek is hamar vége szakadt, ugyanis mikor kinyitottam szemfedőimet, három rajongó vetett rám gyilkos pillantásokat, mintha Daniel az övüké lenne, és azt mondanák magukban: Hogy merészelem én Őt megölelni?!
- Öhm, Daniel?
- Igen? - kérdezte meglepetten miközben eltolt magától - Mi az?
- Lehet, hogy mennem kéne, mert nem akarom, hogy azok a lányok - mutattam rájuk - megöljenek.
Daniel feléjük kapta a fejét - ilyenkor bezzeg el kezdték türögetni a hajukat és magukra varázsolták a bájos vigyorukat - , majd egyből vissza nézett rám.
- Ez egy igazán jó ötlet. - jegyezte meg kínos nevetéssel.
- Akkor...megyek is - rámosolyogtam, de közben bellül kicsit szomorú voltam, hogy ilyen hamar itt kell hagynom. - Még a többiekkel is szeretnék beszélni.
Utoljára megöleltük egymást, és miközben Danielt elengedtem, egy lágy puszit éreztem a homlokomon, amitől azonnal összezavarodtam.
- Szia! - köszönt el széles, édes mosolyával az arcán.
Én már csak egy intéssel, és egy zavarba jött mosollyal köszöntem el tőle.
Nem akartam elmenni. Annyi mindenről szerettem volna még vele beszélni, dehát...ez van. Annyi szerencsém van, hogy a VIP jegybe beletartozik az, hogy csinálnak rólad egy képet a bandával. Az lesz az utolsó pillanat, hogy Daniel karjai közé bújhatok.

Daniel szemszöge:
Szemeimmel egész addig követtem Rebit, míg el nem tűnt a sok csaj között, és oda nem ért - valószínűleg - Corbyn-hoz.
Szimpatikus volt ez a lány. Aranyos, vicces, és teljesen zavarba jött. Kevés olyan rajongó van, aki ilyen, és nem pedig olyan, mint akik közeledtek felém. Természetesen mindegyikőjüket szeretem, mert hát mégis csak nekik köszönhetünk mindent, és amúgy is szeretem az embereket, de elég nyomasztó tud lenni az, mikor rádmásznak, és "idióta,, kérdésekkel bombáznak, meg selfiet - nem ezzel van bajom - szeretnének csinálni, és annyira be vannak zsongva, hogy készítenek körülbelül ezer képet.
- Uramisten, Daniel!! Sziaa! - gondolataimból az elfolytott sikoltozásaik zökkentettek ki.
- Sziasztok! - köszöntem nekik barátságos mosolyt villantva arcomra, bár meg kell valljam, nem volt nagyon hangulatom hozzájuk.
- Hoztunk neked ajándékot.
Az egyik lány előrenyújtotta a két karját, amiben egy...zsiráf plüss volt.
- Olyan mint te! - szólalt meg a mellette levő csaj. - Cuki, kék szemű és hosszú a nyaka.
Marha jó! Már csak ez hiányzott...
Elvettem a lány kezéből az ajándékot, és megköszöntem - bár legszívesebben visszautasítottam volna. Nem nagyon szeretem ezt a becenevet, de már beletörődtem.

Nagynehezen végeztem a sok-sok rajongóval. Az utolsó selfie készítés után - kicsit fáradtan - törökülésben leültem a földre, aztán csak bambultam ki a fejemből. A fiúknál még volt egy-két fan, de rajtuk kívül már mindenki a nézőtéren volt.
Fejemet elfordítottam jobbra, és megláttam a kis dobozkát, amit Rebitől kaptam. Megfogtam, az ölembe tettem, aztán leemeltem a tetéjet. Benne volt az összes kedvemre való finomság.
- Hmm...mivel kezdjük? - gondolkodtam hangosan. - A nyalókát fél órán belül nem tudom megenni. Gumicukorhoz nincs kedvem. Vagy mégis?
Először iszok egy almalevet, aztán megbontok egy csomag gumicukrot, azt megeszem, majd megint almalé. Igen, ez így jó lesz.
Boldogan téptem le a szívószálat, majd tűztem bele az üdítős dobozba. Olyan sokat szippantottam fel belőle, hogy kívülről úgy nézhettem ki, mint egy tömött pofazacskójú mókus. Kellemes érzés volt, mikor a hideg gyümölcslé lecsorgott a torkomon. Teljesen felfrissültem.
- Azta! Melyik lelkes rajongód vett neked ennyi nyalánkságot? - nevetett fel Corbyn, miután kényelembe helyezte magát mellettem a földön.
- Az egyik. - adtam egy rövid választ, majd tovább szürcsöltem a hideg, édes nedűt.
- Ahha. Látom cuki plüsst is kaptál tőle. - emelte fel a zsiráfot.
Megforgattam a szemeimet, és morogtam egyet.
- Ne kezd! Amúgy nem attól kaptam, akitől ezt a sok fincsiséget. Ő legalább normális, és nem csesztet ezzel, mint egyesek - meresztettem rá szemeimet.
- Jólvan, nyugi! Tudod hogy szeretlek, tesó - boxolt bele a vállamba.
- Ja, tudom. Tesó... - ütöttem vissza neki, de erősebbet, majd egymásra mosolyogtunk.
- Kaphatok egyet? - mutatott rá a nyalókára.
- Persze.
- Kössz, Dani! - azzal a lendülettel ki is kapott egyet a sok közül, felpattant a földről, majd elindult az öltöző felé.
Egy kis idő múlva rájöttem, hogy nekem is el kéne indulnom, mert már mindenki készülődik, csak én nem.
Felálltam, felvettem az ajándékot a földről, az almaleves dobozt kidobtam
a kukába, majd elindultam a kis szoba felé.

Saját szemszög:
A nézőtér meg volt tömve száz és száz rajongóval. Nem is tudtam elképzelni, hogy aki nem VIP jeggyel van itt, hogyan fogja majd látni a srácokat. Mi is alig találtunk helyet az első sorban.
Nem kellett sokat várni - talán tíz percet -, és el is kezdődött. Az elején volt egy rövid videó róluk. Hogyan váltak egy csapattá, aztán a legelső napjuk bandaként, különböző turné helyszínek, és még sok-sok összeválogatott, boldogsággal és energiával teli emléket vetítettek ki a hatalmas vászonra.
Miután ennek vége lett, teljes sötétségbe borult minden. A reflektorokat lekapcsolták, és a nézőtér körülötti lámpák is elaludtak.
A hangos sikoltozás, ujjongás és füttyögetés helyett, a csend lett urrá az embereken.
Mindenki várt. Türelmesen. Izgatottan. A csendet csak néhány  ide-oda történő suttogás törte meg.
Én csak meredten bámultam előre.
Mi lesz már? Hol vannak?
Vártam. Vártam...aztán egyszer csak, semmi előzmény nélkül berobbant az összes színpad feletti világítás. Színes, össze-vissza cikázó reflektor fényben úszott minden, ami miatt először csak hunyorogva tudtam kukucskálni, de nemsokára hozzászokott a szemem a vakító fényhez. Még időben. Ugyanis már futottak is be a srácok a színpadra, csordultig energiával. Utoljára Daniel kocogott be, teljesen fekete outfitben. Fekete trikó,- sok zsebes nadrág,- és bakancs volt rajta.
Megakadt rajta a szemem. Egyszerűen nem tudtam róla elemelni a tekintetemet.
Hogy tud mindig ilyen jól kinézni?