When we were 18 (H.S. fanfiction)

1. Fejezet

Az általam leginkább kedvelt dolgok listájának legelején, az evés és a kávé mellett, valahol ott díszeleg az utazás is. Szeretem azt a varázst, ami egy-egy új hely, környezet megismerésével együtt jár. Minden utazási fajtában van valami különleges, izgalmas. Ha autóval utazom, az a lehetőség, hogy megállhatok azon a helyen, ahol és amikor akarunk, vagy éppen amelyik megtetszik. A buszban, sok különböző emberrel, különböző személyiséggel, valamint ezzel együtt rengeteg egyedi élettörténettel találkozunk. A repülővel való utazás, meg olyan mintha éppen kilépnénk a valóságból és egy teljesen új nézőpontból tekinthetünk a világra, mint kívülálló. Személy szerint, szeretek repülővel utazni. Az az élmény, amikor madártávlatból szemlélhetem az alattam elterülő földet semmihez sem fogható.

Mégis, amikor igyekszem magam kiverekedni magam a San Fransiscoi Nemzetközi Repülőtérről, elátkozok repülést, rokonokat, pilótát és minden egyéb ott dolgozó személyzetet .A leszállás óta, nagyjából másfél óra telt el, és azóta igyekszem kikeveredni a repülőtérről, átkozva a nagy méreteit. Még soha nem tapasztaltam a maihoz hasonló tömeget, ami valljuk be nagy szó a hely méreteit tekintve. Valahogy nagy nehezen bár, de sikeresen kiverekedtem magam a tömegből, és váltottam jegyet a járatra, amivel bejuthattam a városba. Néhány perc várakozás után megérkezett, majd, amikor sikeresen elhelyezkedtem a csomagjaimmal, írtam egy üzenetet az unokatestvéremnek, akinek azonnali válaszüzenetéből megtudtam, hogy már egy ideje rám várakozik.

A leszállóhoz közeledve elkezdtem összeszedni a csomagjaimat, és sűrű bocsánatkérések közepette, az ajtóhoz gyurakodtam. Megállt a vonat és ahogy léptem volna le, egy alacsony és tömzsi nénike aki már jól benne volt a korban, morgolódva, és lökdösődve gyúródott le vonatról. Ezzel természetesen nem is lett volna gond, ha történetesen megvárja, hogy az előtte lévők akárcsak én leszálljanak, ugyanis amint éppen le akartam lépni lökött egy nagyot rajtam, és ennek köszönhetően kevesen múlt, hogy ne csókoljam meg a betont. Megmentőm, az ajtó széle volt, amibe görcsösen kapaszkodtam.

- Igazán várhatott volna még egy keveset, míg leszállunk, maga nyugdíjas úgyis ráér- kiabáltam utána mérgesen, ahogy leléptem a vontról. Egy éles és erős kacaj ütötte meg a fülemet, mire rögtön arra kaptam a fejem, hogy beszóljak az illetőnek.

- Hatásos belépő, gratulálok Tökfej!–vont ölelésbe Mitch, az unokatestvérem,- nem hazudtoltad meg önmagad.

- Neked még mindig ugyanolyan idegesítő a nevetésed- szúrtam oda neki a becenév hallatán, amikor elengedett.- Mondanám, hogy jó újra látni téged de sajnos nem igaz- mosolyogtam rá ártatlan ábrázattal, amikor megfogta a bőröndöm, és elindultunk az autója felé.

- Mondanám, hogy hiányzott az angyali természeted-vigyorgott rám, ahogy lecsapta a csomagtartó födelét,- de neked olyanod nincs. – szálltunk be mindketten jókedvűen, a régi tragacsba, amit még véletlenül se mertem volna annak nevezni Mitch előtt. Még szükségem volt a fejemre.

Az út kellemesen telt az unokatesóm házáig. Rengeteget beszélgettünk, hülyültünk és nevettünk. Mitchről tudni kell,hogy alapjáratom bolondos egy teremtmény. Mindenből képes viccet csinálni,de ha komoly dolgokról van szó, nagyon jó lelki támasz tud lenni. Mivel első alkalom,hogy San Fransiscóban járok a nyálcsorgatás sem maradhat el. Eszméletlenül szép ez a város, pedig csak egy apró szegletét láttam. Első sorban ami lenyűgözött hatalmas épületek, valamint a házak építési stílusa, ami megegyezik a görögökével, mivel mindkettőnél megfigyelhető az egymásra épültség, a sűrűn épített házak. Ami mellett pedig nem tudtam elenni, akár milyen hülyén hangzik az a forgalom... Igen. Valami oltári, hogy mi van itt, autó, autó hátán, ami számomra egy kisvárosi lánynak frusztráló. Otthon, Bradfordban minden olyan nyugodt, nem úgy, mint itt.